Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Végel László: Parafrázisok

(Az olajbogyó) Judit ül az asztalnál, barátjával, szeretőjével. Mindegy. Bizonyos életkoron túl egészen mellékes, hogy szeretők-e vagy barátok. A napnyugta kultúrájában, amikor pusztulni kezdenek a megbízható értékek, aligha van e kettő között jelentős különbség. Éppen az olajbogyóról beszélgetnek. Budapesten sohasem lehetett igazi, paprikával töltött olajbogyót kapni, panaszolja a férfi. 1945-öt írnak, Budát még bombázzák. A nő rákérdez: miért fontos az olajbogyó? A férfi folytatja vallomását. Az olajbogyó csak egy kis íz a műveltségben. Ezen a ponton a műveltségnek vége. Mindketten tudatában vannak ennek, ez teszi őket szeretőkké. Néha a szerelem csak a kultúra utolsó fellobbanása. Csak azért maradt meg valami ebből a kultúrából, mert volt egyszer egy olajbogyó. Ne ironizáljunk az olajbogyón csak azért, mert ma nagyon könnyű gúnyolódni. Márai kétségbeesetten keresi, hogy mi maradt meg. Mert legalább egy emlék szükséges ahhoz, hogy a szeretők átöleljék egymást. Ez pedig a lehetetlennel határos. (2004)

(Kosztolányi és a tiszta irodalom) „A »tiszta irodalmon« nálunk többnyire az eredetiség nélkül való eredetieskedést értik", írta Kosztolányi. Kevesen fogták fel mondatát. Azok, akik megértették, úgy tettek, mintha nem értették volna. Márai pontosan tudta, miről van szó, ezért jellemezte olyan pontosan Kosztolányit „Nem akart »hatalmasat« alkotni; igazat akart alkotni." (2004)

(Petőfiék) Mit akartak Petőfiék, kérdezte Németh László március 15-e ürügyén. Befogadni a magyar népet a magyar nemzetbe. Nem csupán a nemzeti középosztályt, amelynek természetrajzát Márai Sándor fogalmazta meg, kíméletlen iróniával. Arról viszont már alig esik szó, hogy milyen is ez a középosztály a magyar újkapitalizmusban. (2004)

(Márai, németül) A luzerni pályaudvar könyvkereskedésében két Márai-regényre bukkantam, német fordításban, természetesen. Az egyik a Vendéglátás Bolzanóban, a másik pedig a Válás Budán. Aztán az újságárus-kioszkjában újra a Válás Budán kerül a kezembe. Két regény, két egészen egyszerű történet, a mai kritikusok többsége nem is figyelne fel rá. Vagy fanyalogva olvasná. Szorongattam a kezemben a nagyon szép kivitelezésű német köteteket, és arra gondoltam, hogy irodal- milag vajon miért nem érkezett még h^za Márai Sándor? Valami nagy ízlésváltás történt, amit nem tudok követni? Vagy talán, ami még rosszabb, elfelejtettük a dolgok nevét, és azóta csak azt keressük, ami elkallódott? Vagy egyszerűen elvesztettük érzékünket az emberi sors iránt? (2004)

(így kezdődik) Belgrád jobban szavazott, mint a Vajdaság, ahol a radikális jelölt győzött, írja egyik barátom. Nem volt benne káröröm, csak hitelesítette külföldre távozásom előtti jóslatom. Tudtam, hogy így lesz, mégis rosszulesik a tény, nehézkesen rovom a betűket. Ólomsúlyként nehezedik a vállamra Újvidék katasztrófája. Csak annak örülök, hogy távol vagyok, nem kell kilépnem azokra az utcákra, amelyekért annyira ragaszkodom, amelyeket szerettem. Aztán a régi Belgrád jut eszembe. A Terazijan találkoztam a horvát Predrag Matvejevictyel. Hova tartasz? - kérdezte. A Szerb Kávéházba. Kacagni kezdett. „Éppen oda. És

142