Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7-8. szám - Dobozi Eszter: A lehetetlen megkísértése
essentia." A politika torzulásaival kell számolni, mutat rá, ha a szabadság, a béke, a haladás fogalmát „fűrészporral töltik". A költeménynek a huszonharmadik fejezettel kezdődő, s egészen a végéig, a negyvenkilencedik versig tartó része, a mű egészének a nagyobbik fele a próféciát foglalja magában. A gépkorszak önteltségbe, a matériába fulladó emberének hirdeti a pusztulás, az ember állattá süllyedésének veszélyét és a lehetséges szabadulás üzenetét. Ha le tud mondani a „robbanószerrel játszó" emberiség az erőszakról, ha visszatér a Tízparancsolat törvényeihez, ha fölismeri a krisztusi példa erejét, ha visszanyeri hitét, elmaradhat a kataklizma, mely a szöveg tanúsága szerint nem isteni végítélet, hanem az ember által előidézett apokaliptikus végjáték. Kritikával illeti az erőszakos vezetőt hatalomra juttató társadalmakat. Elzárkózik ugyanakkor a zsarnoki uralkodó elleni lázadóktól is. „Az elnyomott, ha elnyomóját leverte: / maga lesz rabtartó helyette” - írja. A belső, a lélekben kiküzdött szabadságot tartja egyedül célravezetőnek az erőszakos fellépéssel szemben. Ezzel a felfogással függ össze az is, hogy szellemétől idegen a társadalmi méretű versengés. A harmincegyedik versben a mindennapi élet súlya alatt vergődő egyénnek ad életvezetési tanácsokat. Amint Lao-ce filozófiájában összetartozik a vágytalanság és a lemondás elve a mérték fogalmával, ugyanezt tapasztaljuk Weöresnél is - fölidézve akár egy másik földrész kulturális hagyományát, az arisztotelészi mértékletesség etikai beállítódásával: „Nem vágytalanságra biztatlak, / csak arra kérlek: / légy szerető gondozója vágyaidnak." A harminckettedik fejezetben pedig a Németh László-i gondolatokkal rokon elképzelésen alapuló öngyógyító társadalom víziója bontakozik ki. Németh László szerint az emberi társadalomban rend és harmónia uralkodna, ha a társadalmat alkotó egyének rendbe jönnének önmagukkal. Ugyanez köszön vissza Weöres Sándor költeményében: „Ha önmagát javítaná / száz ember, / ezer, / millió: / a mohók / hiába futkosnának, / a zsarnokok / zászlóért, fegyverért hiába kapkodnának, t puszta levegőt markolnának: / a társadalom meggyógyulna, / az emberiség megmaradna." Lao-ce Tao te Kingjének két sorát juttatja eszünkbe a Weöres-mű kompozíciós sajátossága, amikor a harmincötödik fejezettől visszajuttatja olvasóját ahhoz a témához, amely a költemény elején is feltűnik, ahol is különösen ennek jegyében íródik a negyedik-ötödik-hatodik rész. Az Én és a te viszonyának tisztázása ismétlődik meg a teljes mű utolsó verseiben - újra felvonultatva egység és különbözőség változatait s olykor szinte ugyanazokat a mondatokat variálva. „Minden virul, terem, I s a kezdethez visszatér szüntelen" - olvasható a kínai költő írásában, a magyar költőnél pedig kompozíciós elemmé válik a visszatérés motívuma. Mégsem egyszerű ismétlődésen alapuló keretbe foglalása ez a versbe oltott próféciának. A lírai közlés nullpontjáról elindulva nem lineáris pályán mozog a gondolatot verssé szervező ihlet, hanem a spirál fokozatait követve, horizontálisan. Az én-te kapcsolat értelmezésének más-más szintjére juttat bennünket a szerző a mű elején és a végén. A befejező szakaszokban mind erőteljesebbek a jézusi tanítás áthallásai („Ha férfi vagy, / bennem egyesülsz asszony alakoddal; ha nő vagy, / bennem egyesülsz ember-alakoddal" /38/ „A Krisztusok/fő-ellenségei a farizeusok, / nem mikor keresztre feszítik, / hanem mikor intézményesítik." „Igémnek nem árt, / ha üldözik." /43/ „Ellenségeimmel jól megférek" „Ellenségeimet elárasztom fénnyel" [45]). S mikor az utolsó vers zárlatában ezt olvassuk: „íme a megmentő út: / mily egyszerű, mily egyenes", rajta átsejlik az a krisztusi mondat, melyet János evangéliuma szerint 128
