Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7-8. szám - Dobozi Eszter: A lehetetlen megkísértése
ha kívánod: / mert arra hömpölygők, / amerre medret találok." A cselekvés nélküli cselekvés hatásával hat a szó meghallójára: „Kristály-abroncs a világon, / szikrázva mindent ölelek- karolok / és tétlen vagyok: / egy ajtót sem nyitok fel, / ha csak nem a te kezeddel.” A hetedik résztől egészen odafordul ez a hatalom nélküli fensőbbség az időbeli lét és a testbe zártság korlátái közé szorított emberhez. Kér, és nem követel. Parancsolatai, tiltásai csupán tanácsok a legfőbb jó, a belső békében, a nyugalomban, a tétlen szemlélődésben fellelhető harmónia eléréséhez. Tanítása nem egyszerű felszólításokból és tiltásokból áll, bennük a beszélő emberfelfogása is kibontakozik előttünk. A fahasonlattal élve olyannak láttatja az emberi léthelyzetet, amelyben a lefelé és felfelé növekedéshez egyaránt van út. Az ember pozíciója a világban eszerint a köztes lét. Esze, értelme, ösztönei, emóciói, érzelmei evilágiak, intuíciója azonban az „ész feletti", e világon túli szférákhoz köti őt. Ez az égi és földi, a szellemi és a matéria közötti létforma azonban az emberi lét drámája is egyben. Nem tud meglenni egyik kötődés nélkül sem, miközben e kettős irányultság szinte kizárja egymást. Az „ész alatti érzés" éppúgy nélkülözhetetlen a létezés melegével, mint a valódi tudáshoz juttató „ész feletti" tartomány a maga sugallataival. Aki ezt a kettős otthonosságot össze tudja hangolni, azé a bölcsesség. A biológiai lét szükségletei bűnbe sodorják, az állati lét, az egymást falás szintjére kárhoztatják az embert. „Az ember békéje ott kezdődik", hogy „nem öl, nem oroz, nem paráználkodik", - olvashatjuk a Tízparancsolatot idéző sorokat. Az öléstől való tartózkodásban az Én, a határtalan szellem... tanítása szerint benne foglaltatik - a huszonhatodik fejezet szerint - a húsevéstől való tartózkodás is. A „természeti élet" akkor szelídül a fölfelé vágyakozó emberhez, ha képes abból kiemelkedni. A műnek a tizediktől a tizennegyedik fejezetig tartó része Istenről szól. Isten megfoghatatlanságáról, arról, hogy földi érzékeinkkel számunkra elérhetetlen. S arról is, amiről Ady Endre lírája és József Attila istenes versei is tudósították már a XX. századi olvasót: Isten úgy van, hogy nincs / Adyval szólva „van-vagy-nincs Úr" [Menekülés az úrhoz], József Attilával pedig: aki „Úgy segített, hogy nem segíthetett." [Négykézláb másztam] /. Weöresnél: „se-van, se-nincs”. Az ember Istenhez való viszonya ellentmondásosságát az ember Istenről való tudásának hiányosságaival magyarázza. Az istentagadás, a hitetlenség megjelenésének okát mindemellett a hit vallássá, egyházzá szerveződésében látja. S abban, hogy emberi logikával a megváltás felfoghatatlan, a józan ész értelmező szándékának ellenáll ennek története. A 13. versben még ennél is messzebbre tekint vissza a Mindenhatótól való elszakadás miértjének megértésében. „Mikor az ember elnyíratja köldökét, megjelenik a Van Isten, a Nincs Isten, I s az Istenpótló, a lét.” A paradicsomból való kiűzetés pillanatával keletkezik a kétely, a hitetlenség, egyidős tehát azzal a fordulattal, amellyel az ember átlépett az időtlenség szférájából az időbeliség dimenziójába „»Van», kis segédige, kapcsoló-szócska, / hová nem emelkedtél: / az önmagából kifordult ember / Istene te lettél." Istennel való kapcsolatunk helyreállításának kísérlete ugyanakkor minden ima. Azonban nem kifelé, nem fölfelé irányuló törekvés ez a „cselekvés-nélküli cselekedet", hanem befelé, önmagunk mélyére ható figyelem - így gondolja a vers alanya, illetve gondoltatja vele az őt vezető „határtalan szellem". Az ima a belső rend megteremtésére szolgál. S „akivel e belső rend összecsendül: az Isten". A „nagy renddel", a mindenséget átható törvényekkel összecsengő belső rend: a menny, a belül 126
