Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Bálint Péter: A metaforáról metaforikusan

tős szerep voltaképpen elválaszthatatlan egymástól, ám annak ellenére, hogy a fragmentumok naplóba (haladási vagy éppenséggel hajónaplóba) rögzülésével egy időben teremtődik meg a szerző és a szerző kritikus értelmezője, egyáltalán nem állíthatjuk, hogy a két szerep ne volna elkülöníthető egymástól. E szerepsokszorosításban és folyton felállítható-mozgatható bábszínház keretei közt folyó mimézisben, diskurzusban, velencei maszkabálban leli örömét Szentkuthy, valójában e két megnyilvánulási formában ragadható meg írói zsenialitása és világszemléletének lényege.

Szentkuthynál nemcsak a lehetséges szerepek, és velük együtt az arisztotelészi értelemben vett mimézisformák sokasodnak, alkotnak szövevényes hálózatot a fragmentum/szekvencia szövedékben, de a létfenoméneket és az analógiákat szétszálazó analízisek is. („Ahelyett, hogy egy regényben szerepeltetnék tíz személyt: egyetlen személyt írok le, s analízis közben mondok el [gyáván!] tíz regényt zárójelben.") A szemlélet körébe vont, a tudataktus tárgyává tett egyetlen (ami itt más értelmet nyer s a konkrét analógiája) és az analízis során létrejövő sok, a végtelen ideáját megjelenítő örök és a szüntelenül tűnésben lévő, azonmód múlttá váló pillanatnyi feloldhatatlan ellentéte vezet odáig, hogy Szentkuthy az „őrjöngésről", mint az értelem normális rendje ellen való, a tiszta ész működésén túlcsorduló megszállottságról beszél. A megragadottságnak ezen állapotait mutatja föl, amikor az őrjöngő: déli forróságról, eksztázisról, keresztségről, ihletről, matézisről, aggályosságról, kitaszítódásról, karitászról, kloákaforradalmárról, baccháns megtéréséről ejt szót a különböző fragmentumokban. („Nincs kétségbeejtőbb, mint összevetni emlékeim ezer konkrét részletét ezekkel a hullaszagú elvont főnevekkel.") Másutt a végtelen/tökéletes ideáját kereső író és a létezés vizsgálata során értelmet mozgósító analitikus „belső lázáról", álomszövögető és fantáziakergető poétikus gyakorlatáról olvashatunk egy-egy metaforaalakzatban. A poétikus gyakorlat ez esetben maga is egy metafora, mégpedig olyan metafora, amelyik a képzelet tárgyainak összefüggéstelenségét megszüntetni nem képes értelem szertelenségét fedi. Emellett feltűnő, hogy Szentkuthy mily sokat elmélkedik a vad: gondolatról, imitációról, intellektuális hajlamról, hitről, bizalmatlanságról, érdeklődésről, fikcióról, ez a Lévy-Straussnál felbukkanó „vad gondolat", majd (a Szentkuthy-féle napló megjelenése után három évtizeddel) később a kiváló francia fenomenológusnál: Merleau-Pontynál kiemelt jelentőséggel bíró: „vad észlelés", éppen Husserl hatására, már Szentkuthynál is a másik, az idegen másságának tapasztalata szempontjából válik érdekfeszítővé. A „vad értelem" Tengelyi olvasatában az éppen folyamatban lévő értelemképződés, mely önmagát alakító értelem, és a „vad szellem" pedig az én és a másik közötti interszubjektivitás, egymást megértő beszéd.

Mint alább látni fogjuk, nem pusztán a „vad gondolatról" gondolkodása halad együtt a nyugati gondolkodás fősodrával; miként a korszak valamennyi jelentős íróját és gondolkodóját, mindenekelőtt az én és a Másik, az én és a másik közötti létviszony, vagy még inkább az énben rejtező másik mássága is kiemelten érdekelte Szentkuthyt. Ne feledjük, írónk tudhatta, hogy a hegeli nyelvben, mint a gondolat termékében, minden kimondott általános, ezáltal egy énmondás, egy én elgondolása egyúttal egy teljesen általános én mondása is. („Lényegem: abszolút és

108