Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Győri László: Egy kis Baudelaire

közül. Végül Babitsosai értünk egyet: „Szent pesszimizmusa, a világ közönségességének ez a fölényes megvetése s a magas kéj örök szomjúsága ... mindig megértőre talál, amíg az emberiség ér valamit." És mindenen túl nem az a legszebb mondata? „Az én kezem eltörött, / mert én a felhőket öleltem."

Ady Endre legutolsó megnyilatkozása 1918 végén: „Ha jól emlékszem, Byron, Baudelaire, Vajda János és Tolnai Lajos voltak nagy, mély szenzációim." Elég jól emlékszik. Baudelaire ugyan nem volt szimbolista, de közel jutott hozzá. Szimbolikát, jelképet emlegetni, meg szimbolistának, a jelképet magáénak valóvá tenni, vele egyesülni, elfedni vele saját magam, az kettő. Baudelaire ugyanis nem volt szimbolista, mint Ady Endre, az allegória meg a szimbólum határvidékén járt. Az albatroszban írja: „A költő is ilyen..."; A rossz szerzetesben: „Sírcsarnok lelkem is..."; Az illatszeres üvegben: „így én is..."; A repedt harangban: „Az én lelkem repedt harang"; a Tasso a börtönben: „Tasso ... a te jelképed, óh, lélek..." Ezt az eljárást már a régebbi francia költők is alkalmazták. Pierre de Ronsard Amint az ág hegyén című szonettjében az első terzina kezdete: „így", Jean-Baptiste Chassignet Lovakat cifra dísz című szonettjében az első terzina kezdete: „így". Mindkét versben a két quartina (a két négysoros) a hasonlítottat írja le, és erre üt rá a két terzina, a hasonló. Baudelaire ebben tehát igen régi hagyományt követ, belesimul a költészet finoman kidolgozott szövetébe.

Baudelaire örök vívódása, hogy ő meg a világ, a vaskos, a barbár, a polgári, egyszerű élet nem illik együvé, hogy Arany János szavával éljek, és ez az, ami örök pokolra, vagyis örök kételyre kárhoztatja. De nem hétköznapi szavakkal, hanem fenséges, a kultúrából kölcsönzöttekkel, az antik, a görög, a latin kultúrából vett fogalmakkal. És ez az, ami különbözik tőlünk. Baudelaire az antik, a latin irodalom örököse, nem csoda, hiszen tudvalevő, hogy a francia nyelv a latin utódja. Mi sohasem érthetjük meg, nem foghatjuk fel, hogy nekik milyen egyszerű a görögön át a latin mitológia helyeit, alakjait emlegetni. Versei tele vannak mitológiai jelképekkel, vonatkozásokkal, amelyeket úgy ítélünk meg, hogy ezzel óhajtja megemelni a versek értékét, mint égbolttal, csillaggal, Istennel egy mai magyar költő. De persze: hova emeli őket!

Amikor azt olvassuk, hogy Baudelaire 1821-ben született, óhatatlanul eszünkbe jut, hogy Petőfi Sándor vele szinte egy időben, 1823-ban született. Szinkronban vannak-e, ha csak halványan is; össze lehet-e kötni őket valamilyen módon? Nem erőszakosan, de hát mégiscsak egy korban éltek. Baudelaire, akárhogy nézzük, egy burzsoá társadalom burzsoá költője, „családkerülő, gyászos költő, ki romlás kegyence, sanyarú udvaronc, s pénztelen”, Petőfi Sándor viszont pénztelen, de nem sanyarú udvaronc. Baudelaire azt írja: „Bár lelném, kard ki kard, csatában a halálom!" (Szent Péter nemet mond.) Az eredetiben: „Bár tudnék fegyvert forgatni és elveszni fegyver által!" Kinek ne jutna eszébe Petőfi? „Ott essem el én, / A harc mezején..."? És kinek ne jutna eszébe, hogy Petőfi azt mondja: szabadság, szerelem, Baudelaire pedig: Művészet s Szerelem. Amin elmerenghetünk. Petőfi Felhők-ciklusának egyik versében azt olvashatjuk: „Szakadj meg, szívem! hagyj el, élet, /(...) hogy egykor ilyen megátkozott teremtmény létezett." Az átkozott költő magyar változata. „Az én szívem egy földalatti lak, / Sötét, sötét! / a fény is csak azért pillant bele, / Hogy lássa a szörnyeket, mik ott tanyáznak, - / Mikkel televan, tele!" Baudelaire férgei is megje39