Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7-8. szám - András Sándor: Hölderlin
monarchiát. Se nem a zsarnokságot, se nem azt a köztársaságot, amelyik kivégezte Szókratészt és száműzte Empedoklészt, ahogyan a megholtakat az alvilágba. Hölderlin az idealizálást, a sajátját is, a természet dinamizmusával azonosította, és ez az idealizálás nála a felvilágosodás idealizmusának tűnik, a haladás hitének. Az eszményítésben benne foglaltatik az eszme, az idea is, nem csak az eszmény, az ideál. Hölderlinnél jobb ezért eszményítés mellett eszmésülésre is gondolni, arra, ami az ész dolga. Hiszen a görög Istenekre és Krisztusra, mint hozzájuk tartozóra gondolva, tehát hangsúllyal a Földön járó Istenek közösségére, és a természetre úgy, ahogyan a fény a zöldellő és virágzó, az élő természetet segíti létrejönni. Ezt persze az emberi elme természetében sugárzó fény észleli és érti így. A „száj virága" metafora számomra azt is sugallja, hogy az eleven-organikus természet mintegy magába testesíti a fényt, míg az emberi elme és szellem a beszéd révén ki is bocsátja magából, így lehetséges a beszélgetés és az azon alapuló ész formálta együttélés. (Hölderlin használta a maga csinálta „aorgisch", azaz magyarul az aorgikus szót, nyilván az „organisch", az organikus kontrasztjaként. Az „anorganisch", magyarul a szervetlen anyag szerintem alkalmatlan lett volna. Az aorgikus olyan formáció, mint az amorális, vagyis se nem szerves, se nem szervetlen.) Az előbb idézettek és az itt korábban olvashatók szerint ember fénnyé válni nem képes, ahogyan halhatatlanná is csak akkor, ha a halhatatlanok teszik azzá, és persze az teszi, ami a halhatatlanokat hozta létre. Azt pedig elsődlegesen nem az emberi ész, hanem az a természeti erő, amit az ember alakíthat, de sohasem uralhat. Az előbb idézett részlet végén Empedoklész, aki magát a legenda szerint, és Hölderlin drámatöredékében is, az Etna tűzhányójába vetve hal meg, a Földet megszólítva mondja: „És amikor én (...) a magam hervadását közel sejtettem / Akkor az Aithér lélegzett, mint neked, / Gyógyítva a szeretetsebezte keblet, / És, mint a lángok fellege oldódtak fel / Gondjaim a magas kékben." (II: 772) Maga Empedoklész neve is jelzi, akárcsak Dionüszoszé és Thalészé, hogy Hölderlin a preszokratikusokra, nem Platón ideatanára utalva gondolta a világot, a Mindent, így hatott Nietzschére, de a 20. század mind első, mind második felének gondolkodóira. Az, ami szerinte az emberi természethez tartozó idealizálás, egyfelől jobbat- akarásként, másfelől a fényhez közeledésként, határozza meg egész költészetét. Verseiben, egy-egy vers folyamatában és elrendezett szavaiban, a „szótest" és a „szójelentés" egymáshoz, és ennek az együttesnek a többi szavakhoz, valamint a megélhető világ-környezethez viszonyulva eleven és hatékony. Az érzés és az értés együttese ugyanis számára olyan, amilyen a Földön adódhat, ahol egymással egyensúlyozódik éjszaka és nappal. Vagyis ő a földhöz ragadtságot azért bírálta, és a játék önmagában adódó ürességét is, mert a Földhöz nemcsak föld, hanem ég is tartozik, együttesük nélkül nem lenne a Földön élet. Nem lehetnének földön járó Istenek, nem távozhatnának el, nem lehetne visszatérésüket várni. Nem lenne hervadás és halál sem, így a Földön élő emberek megoldandó gondja az élethez tartozó (öregedés és) halál. Hegel a kettőnek egy magasabb szintézisben kiengesztelődését, egymásba oldódását gondolta elérni, Hölderlin viszont sohasem gondolta, hogy az éjszakából és a nappalból valami olyan „magasabb" lehet, amiben a kettő feloldódik egymásban. Költészetének tényleges varázsa 18
