Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 6. szám - Elek Tibor: Útkeresés köztes pillanat(ok)ban

ráz a szél miféle ország / miféle szavak rázkódnak bennük", tudniillik az öregemberekben, akiknek szavai „dobhártyánkat verdesi". A korai Ének című vers szerint „Szavaink között eltalál / a gondolat hazáig", és a Varázslataink című vers is a költői alkotás rendkívüli erejébe, végtelen lehetőségeibe vetett hitről tanúskodik: „Varázsolj magadnak békét, / virágot éles tőrből (...) Ha akarom, úgy járok évszakról évszakra, / mint házról, házra, / átlopom magam a nyárba, / a napsütötte fák alatt I fügét és banánt majszolok / - káromkodva és fázva", de a Rekviem című vers már egy nyelvkritikus állítást fogalmaz meg: „Ragasztott álarcunk: a szó", s a kötetzáró vers lírai énje is így tűnődik: „Ülök egy versvégi ponton. / Lakott mondatoktól távol. / Az ábécéskönyvet olvasom. / Mögöttem mogorva szavak /figyelik a csendet" (Tűnődés). A második kötet A teremtés elégiája című versének is a csend a végkifutása, de addig (ahogy a Varázslatainkban) a megnevezhető dolgok megnevezése, a szó általi teremtés révén szinte bármi létrehozhatóvá válik. A vers képes az otthon meghatározására és önmaga meghatározására (Az otthon meghatározása, A vers meghatározása), és az utolsó vers tanúsága szerint A felboncolt madár parányi koponyájából is „hosszú papírszalagon kifordul / a lekottázott ének". Pomogáts Béla éppen Markó ezen versei kapcsán fogalmazza meg, hogy „A szavak »mogorvák« voltak ugyan, mégis az önvédelem jóformán egyetlen biztosítékai lettek, mi több, a vers kínálta azt a személyes biztonságot, amely védelmezni tudta a lélek egészségét, amelyben fel lehetett építeni a személyiség igazi otthonát. (...) A vers - például Kányádi Sándor vagy Szilágyi Domokos lírája is erről tanúskodott - a benső szabadság, a morális védekezés reprezentációjává vált, ez is igazolta azt a nélkülözhetetlen szerepet, amelyet a költészetnek egy szabadság- és igazsághiányos társadalomban, már csak önvédelmi megfontolások következtében is, be kellett töltenie."30 Az alkotáshoz, a vershez való viszony, a vers általi önkifejezés és üzenetközvetítés eredményességéhez fűződő viszony, a nyelv uralhatósága, a jelentés identitása azonban éppen ezekben az években válik sokak, így Markó számára is problematikussá, egyre kevésbé egyértelművé. A teremtés elégiája még a vers létrehozója szereptudatáról, a lírai én jelentésadó-poétikai centrum szerepéről tanúskodik, de A befejezetlen kör című vers tizenöt fragmentumának zaklatott kérdései-állításai, az „üzenet-ember" Jónással szemben, az úton lévő, utat kereső Magellánt választás („A JELKÉP NEM JÓNÁSI / A JELKÉP MAGELLÁNI"), mintha az említett dilemmákról is szólnának.

Ha Markó pályája első tíz évét, az akkor született verseit összefoglaló első két kötetét az első költői korszakának tekintjük, akkor abban a lelkes eszmélkedéstől, a világra való rácsodálkozástól („Rohanunk ringó füveken / bámulni égszínkék csodákat, / s már készül bennünk szép gyanútlanul / a feltétlen csodálat" - Indulás) vezet a bár meg- megtorpanásokkal és vissza-visszalépésekkel tarkított út a kételyek megfogalmazásáig, sőt, a gyors kiábrándulásig. Ennek során a nosztalgikus hangulatiságot, a generációs közérzetkifejezést egyre inkább az összetett gondolatiság, intellektuális vívódás váltja föl. Jól érzékelhető a távolodás a közvetlenségtől, a világos eszményektől, az egyértelmű versvilágtól. A költői varázslat egyre inkább az elbizonytalanodás, az identitászavar, a hiány leplezve felmutatására szolgál, mintsem hitet adó ön- és közösségerősítésre. A vers és olvasójának, közönségének természetes viszonya felborulóban van, a lírai én és a lírai szituáció körvonalai is alig-alig tapinthatók, a képek jelentése, a fogalmak értelme nehezen felfejthető. „A jelentéses dolgok távolodnak tőled" - írja a következő kötet (Lepkecsontváz, 1980) Hátterek című versében, de ez a

30 Pomogáts Béla, i. m. 286.

107