Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 6. szám - Elek Tibor: Útkeresés köztes pillanat(ok)ban
iból is mindig az derül ki, hogy indulásakor sem a hetvenes évek elején a vele és az „egyívásúakkal" párhuzamosan jelentkező, később a harmadik nemzedék teoretikus előkészítőiként, ideológusaiként számon tartott Bretter György-tanítványokkal, az ún. esszéíró nemzedék filozófus tagjaival (Ágoston Vilmos, Molnár Gusztáv, Szilágyi N. Sándor, Tamás Gáspár Miklós - antológiájuk: Szövegek és körülmények, 1974) nem volt szorosabb kapcsolata, sem Szőcs Gézáék kicsit később induló és radikalizálódó csoportjával. 1974-től ráadásul el is került Kolozsvárról, előbb másfél évre Marosszentannára franciatanárként, majd egy fél év máriaradnai katonáskodás után Marosvásárhelyre, az Igaz Szó szerkesztőségébe, így a távolság is nehezíthette a közvetlen kapcsolattartását a kolozsváriakkal.19 Szőcs Géza maga is így emlékszik vissza: „Érdekes módon viszont például Markó Béla vagy Adonyi Mari - akiket igen sokra becsültem és becsültünk kezdettől fogva, mint költőket és mint személyiségeket is - ennek az egésznek a belső struktúrájába, belső mozgásrendszerébe nem tartoztak bele; megbecsült, de - nem sértő módon akarom használni ezt a szót, de mégis ezt kell használnom - kívülálló társaink voltak, akiket mindig nagy szeretettel olvastunk, de mondjuk a gondolatok mindennapos cseréjébe ők mint résztvevők nem voltak jelen. (...) Talán Markó mégiscsak egy előző vagy egy átmeneti nemzedékként tartható számon; ő mindig magányos maradt. "20 A hetvenes évek közepére kiderült, hogy az élet szabadabbá válása, a diktatúra demokratizálódása illúzió volt, de az 1970-74 között a kolozsvári egyetemre járó, a költői kibontakozásához újabb lehetőségeket kapó Markó első kötete versanyagának hátterében némiképp még ott munkálhat ez az illuzórikus közérzet is. Visszaemlékezéseiben azt is megfogalmazza a költő, hogy az ő szűkebb értelemben vett generációja (az „egyívásúak") tradicionalistább, konzervatívabb irodalomeszményt követve keresett választ a kor kérdéseire és a rendszerrel szembeni ellenzékiségét, a második Forrás-nemzedék jeleseinek példáját követve, a meglévő intézmény- rendszerbe beépülve igyekezett kibontakoztatni („ez az intézményrendszer, ha töredékesen is, de magában rejti a majdani kibontakozás lehetőségeit, tehát ezt az intézményrendszert el kell fogadni, és belülről kell átalakítani"21), míg az esszéírók és Szőcs Gézáék egyrészt radikális nyelvváltást, stílusváltást hajtottak végre, másrészt, mivel nem találták már a maguk helyét, támadták az erdélyi magyar irodalom teljes intézményrendszerét. A hetvenes évek második felétől irodalmi szempontból fontos új magyar intézmények alapítására már nem került sor (egyetlen kivételként említhető a kolozsvári Igazság című napilap Szőcs Géza által szerkesztett, a fiatalok fontos fórumaként működő, Fellegvár című melléklete elindítása 1979-ben, de az 1981-ben már megszűnt), így nem is nagyon maradt más lehetőség, mint az adott keretek betöltése és kihasználása vagy negligálása. Markó Béla ezzel kapcsolatos szubjektív élményét az még inkább megerősíthette, hogy 1976-tól az Igaz Szó szerkesztőségének állandó munkatársa lehetett. Ez azonban szinte kivétel volt, a hetvenes évek második felében a romániai magyar kulturális, irodalmi intézmények általában az anyagi, infrastrukturális lehetőségeik 19 Ezen életrajzi körülmények nem indokolják azonban azt, hogy az irodalomtörténeti besorolásokban egyértelműen a Forrás második nemzedékének tagjaként tárgyaljuk, ráadásul egész életművét, ahogyan Pomogáts Béla teszi a legújabb erdélyi irodalomtörténeti szintézisében is. Pomogáts Béla: V. Magyar irodalom Erdélyben 1968-1989. VI. Irodalmi dokumentumok. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2010. 284-292. 20 Martos Gábor, i. m. 112-113. 21 Martos Gábor: „Kultúrává kell tenni a kultúrát, irodalommá az irodalmat." Életünk, 1991. 2.122-127. 103
