Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 6. szám - Feledy Balázs: A zománcművességtől a zománcművészetig
Nos mindezt bizonyítja - s itt térünk vissza arra a kérdésre, hogy mely művészeket is izgat a zománcozás lehetősége - a magyar résztvevők „származástana". Először is általánosan érzékeljük, hogy az alkotótelepre egyaránt érkeztek, érkeznek tehát iparművészek és képzőművészek. Az iparművészek köréből természetszerűleg legtöbben ötvösök, bár itt is hozzá kell tennünk, hogy az idők folyamán több ötvös viszont kifejezetten távol tartotta magát Kecskeméttől. A most következő névemlítések a példálódzás jegyében történnek, s ennek a szónak azért van jelentősége, mert minden névidézés hordoz bizonyos szubjektivitást, ami a szerző szándéka, ugyanakkor nem feltétlenül az adott teljesítmény jelentőségét akarja ezzel jelezni, hanem meghatározó szakmai folyamatokat, jelenségeket. Fontosnak tartotta kecskeméti munkálkodását például a doyennek számító Tóthfalusi László, valamint Kertész Géza, Kótai József, Laborcz Flóra, Laczák Géza, Sor Júlia, Zidarics Ilona, Városi Ferenc, Marosi László, M. Tóth Krisztina, Zoltán Győző. Tárgyaik ötvösi munkásságukban megújuló eredményeket hoztak. Kiemelkedő, és ezen ágazatban történelmileg is meghatározóak művészi eredményei Stefániay Editnek, s az egészen egyedi pályát befutó Sisa Józsefnek. Sajátos a szerepe Ötvös Nagy Ferencnek, aki mesteremberi kvalitások és adottságok birtokában vált jelentős alkotóvá. S itt kell megemlítenünk Ludvig Rezső nevét és személyét, aki a magyar ezüst- és aranyművesség egyik meghatározó szakembereként kapcsolódott be évekre az alkotótelepi tevékenységbe. Másik végletként terjedelmes a sora azon művészeknek, akik a képzőművészet irányából érkeztek, így Morelli Edit, Petrilla István, Bencze Lilla, Blaski János, Hertay Mária, Tóbiás Klára, Fabók Gyida, ifj. Koffán Károly, Morvay László vagy Ravasz Erzsébet (ismét egy eligazító megjegyzés: sajnos - nagy fájdalmunkra - már többen nincsenek az élők sorában, de ezt a körülményt e sorok most külön nem jelzik). Most csak arra van terünk, hogy az első két nevet emeljük ki. Morelli Edit a hetvenes évektől foglalkozik zománccal (salgótarjáni kezdéssel), de már az első alkotótelepen Kecskeméten van 1975-ben, s talán azóta is a legkitartóbb résztvevő. Az a művész, akihez ugyan közel állnak mitologikus, szakrális témák, ezeket azonban sohasem valamiféle illusztrativitás szemléletével, hanem mindig egy emelkedett, organikus jellegzetességekkel sűrített, absztrakthoz közeli motívum és formavilággal közelíti meg. Petrilla István sokirányú képzőművészi munkásságában vált jelentőssé a népi motívumkultúra zománctechnikában való megújítása. Zománcdíszítéses faplasztikái úttörő szemléletű, műfajteremtő munkák. Pályája során mindig önmegújításra törekedett, sikerrel, kilépett a térbe, tematikája spirituális jellegzetességeket hordozott, mindig igényes és összetett zománcalkalmazásával. Izgalmas követnünk, ahogy egyes képzőművészek pályájuk egy bizonyos szakaszában fontosnak tartják a zománc alkalmazását, aztán művészi, és ezzel együtt járóan technikai érdeklődésük más irányba fordul, de biztos, hogy a zománccal való foglalkozásuknak személyes művészi pályájukon hozadéka van (Mayer Berta, Jávor Piroska, Fábián Gyöngyvér, Körösi Papp Kálmán), vagy épp ugyanezt tapasztalni formatervezőnél, pl. Asztai Csabánál, aki a funkcionális művészet felől fordul az autonóm művészet irányába. S szintén különös a pályaíve Hévízi Évának, aki eredetileg textiltervezői végzettségét követően többféle grafikai, szobrászati technikával kísérletezik, hogy majd már szinte érett művészként fedezze fel a nyolcvanas években a zománcban rejlő, számára is meghatározó művészi lehetőségeket (amely felfedezésben furcsa módon az is közrejátszott, hogy erősen kötődött már a korábbi években is a kecskeméti alkotóházi tevékenységhez). Vagyis több esetben tapasztaljuk, hogy a zománc alkalmazása a pálya színesítése, vagy épp útkeresés, melynek szakmai eredményei azonban túlnyomó többségében beépülnek a további pálya eredményeibe. Ezek körében említhető meg, hogy 1976-ban résztvevője volt az alkotótelepi munkának Deim Pál, akinek festői szemlélete további alakulásában el tudtuk volna képzelni, hogy tovább foglalkozik a zománccal. Nem így történt. De kísérletezett itt az ugyancsak 77
