Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 6. szám - Alföldy Jenő: Magyarságversek szordínóval és anélkül Kálnoky László költészetében

föl. Az idill másik arcát, a modern élet értékeit mellékesnek tekintő maradiság jeleit főként kései, komikus prózaverseiben mutatja meg, például az Első olvasótermemben, amely az egri káptalan gazdatisztjének házában, a budiban játszódik le - a hat-hétéves Kálnoky itt olvassa el egy profán célra ítélt századfordulói ponyvaregény szakadozott részleteit.

Az Időszerűtlen vallomásnak már a címében érzékelhető az idill fóltételes módja. A modem költő eleve „időszerűtlennek" ítéli a békés idillt és a magyar érzéseiről tett vallomását. Érzelmeit a jelenből a múltba menekíti. Szatírába mégsem fordul ez a költemény; a végén megjelenő irónia csupán a tudatos ember távolságtartására utal. Kálnoky valóban ekkor és később is magyarnak, magyar európainak vallotta magát, ha ritkán beszélt is erről. Az érzelmi kettősséget, a modern ambivalenciát a legfinomabb részletekben kell keresnünk, főként a címben és a poénszerű befejezésben. Az első rész hangulatos tájképe és a második rész múltba révedése után a harmadik versegység meditálásba hajlik. A régiség zamatait mélyről jövő visszasóvárgással írta meg. íme a költői kérdésre adott válasza, arra, hogy „Mért tűnik oly magyarnak, ami régi": „Tűz és zamat! Rubinköves kehely t kéklángéi szesszel, vad párlat, maró íz; / máskor sziklák közül kibuggyanó víz, / vagy langyos tőgyből fejt, hótiszta tej". Az Eger környéki táj s a vidékies úri világ szépségei villannak föl ebből a képsorból. Ezután felhangzik a kétely szava; „De szebb a múlt valóban, vagy pedig / varázsszava az együgyű »azóta«? / Szebbnek látja a földet a pilóta t azáltal, hogy fölé emelkedik?" Indokolt kérdés ez, ha arra gondolunk, mennyivel több járvány, betegség, csecsemőhalál és elmaradottság gyötörte kétszáz évvel ezelőtti eleinket, mint a modernebb idők emberét. S a régi háborúk kora sem nevezhető boldognak: „A vár fegyvertermében" felhalmozott vitézi koponyákon halálos kardcsapások nyoma. A harmincas-negyvenes években kiadott faj- és alkattani könyvek ismeretében a költő eltűnődik a kerek koponyák, a „mongol szemek, zömök test, barna homlok" ismérvein, amelyek saját családja régi eredetére is utalnak vagy utalhatnak. A felvilágosult észjárású költő tudatában nem maradt nyomtalan az őskutatás, de a rossz használatban elkoptatott „fajt" helyesen „fajtának" mondja, kissé ünnepélyesre váltó hangon: „Nemzedékek során céljára törvén, / hány ellenállást gyűrt le már a törvény, / hogy ím, a káoszból kihallani / szavát, s egy ősi kérdésnek felelvén, / bár akadozva szól, a fajta19 nyelvén t mindig ugyanazt készül mondani!"

Szép sugallata ennek a gondolatnak, hogy költőink legjobbjai - ővele együtt - mintha egyetlen verset írnának folytatólag, ha más szavakkal, más stílusban is a magyarság ügyében: azt, hogy a közösségben, legalábbis a legméltóbbakban, a nemzetet megtartó erkölcsi minőség akar érvényre jutni a „fajta" vagy (Kölcseyvel, Adyval, Babitscsal mondva) a „faj" módján. Nem sorolom tovább a nagy magyar költők, írók és gondolkodók idevágó műveit, mondatait - mindenki összegyűjtheti a maga kis antológiáját e tárgyban.

A nemesi eredetű, de teljesen polgárosult Kálnokyt sokszor nevezték joggal a polgári humanizmus, a személyes jogaira és különbözésére kényes individualizmus költőjének, hiszen ő is „egy magánzó”-nak nevezte magát. Ennek ellenére nem hiányzott belőle a közösségi érzés. Kölcseyvel, József Attilával vagy történész kortársai közül Bibó Istvánnal együtt jól tudta, hogy a kollektív emlékezetnek része van nemzeti érzéseinkben. Ennek hiánya még nem tesz valakit európaivá vagy világpolgárrá, mint hiszik sokan. Kétségtelen: a költő legfőbb munkaeszköze az anyanyelv. De érzelmei ezenkívül sok minden más szálon is a nemzethez kötik, olyan, melyet az Időszerűtlen vallomásban jórészt irónia nélkül hangoztatott. Igaz, megszólal ebben a művében is „az a kis ember ott belül”20, aki mindent fonákra fordít, gúnyosan megkérdőjelez és szamárfülekkel „díszít" fel. Ám mielőtt megszólalna a versben, előbb egy patetikus vallomás hangzik el: „Világosul, amit régóta sejtek: / ahogy

19 Kiemelés: A. J.

20 Az a kis ember itt belül, kötetben először in: Az árnyak kertje (1932-1939).

71