Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 6. szám - Fried István: Németh László–Kazinczy Ferenc–Babits Mihály

ható, hanem érv a kettészakadt magyar irodalom tézise ellen, az érv egyként irányul Berzeviczy Albert és Babits Mihály ellen, a magyar irodalmi folytonosságot hangsúlyozva, az irodalmi múltból olyan korszak tanulmányozását ajánlva, amelyben a modern gondolkodás viszonylag zavartalanul törhetett célja felé, szemben a Berzeviczy és Babits által az 1920-as évek vége felé kötendő (?) rossz kompromisszummal. (Más kérdés, hogy e kompromisszum nem köttetett meg, akadályként Ady értékelése körüli ellentétes álláspontok említhetők.) Ugyancsak érdemes volna a Berzsenyi-könyv recepciójával akként foglalkozni, hogy a Némethnek (joggal) felrótt tárgyi tévedések a koncepció lényegét érintik-e vagy sem, a Gálos Rezső által13 felhozott „szubjektív ítéletek" (amelyek „jogosult"-ságát Gálos nagyvonalúan ismeri el) kapcsolatba hozhatók-e azzal a líraisággal, amellyel Németh előadását, illetőleg „történetszemléletét" jellemezte egy-egy vitapartnere. S továbbá, még mindig a Berzsenyi-könyvről és Gálos bírálatáról szólva, pozitív-e, negatív-e a vélemény, kérdezve, a filológiai és a koncepcionális részek megfeleltethetőek-e egymásnak? Miközben Németh „az igazi műértő tekintetével vizsgálja" tárgyát, „Föltevései nem mindig állnak helyt". Innen és más „szak"-recenziókból kitetszik, hogy Németh Berzsenyi-könyve meglepetést okozott.14 Jóllehet az „esszéíró nemzedék", de nem utolsósorban Babits „irodalomtörténeti" munkálkodása előkészíthette (volna) Németh „szubjektív ítéletei"-nek méltányosabb kezelését, a hivatalos, félhivatalos irodalomtörténettől eltérő (nem utolsósorban eltérő nyelvezetű) fejtegetésekkel nemigen tudott mit kezdeni a kutatás, részint azért, mert a nagyívű, bár kirívó önkényességektől sem teljesen mentes koncepciót ismertetői többnyire egy akár merevnek nevezhető filológiai nézőpontból szemlélték, részint azonban azért, mert Németh nem könnyítette meg recenzensei dolgát, olykor meglehetősen nagyvonalúan sorakoztatta föl adatait, és a feltárt, közzétett „primer források"-at nem aknázta ki eléggé, kiváltképpen akkor nem, ha koncepciójával nem volt összeegyeztethető. Egy recenzens az egyoldalúnak minősített Kölcsey-képet tette szóvá („ízlésinkvizítor"), rámutatván arra, hogy a Kölcsey-Berzsenyi-ügyben két sebesült a szereplő15, a későbbi kutatás két túlérzékeny lélek, két hipochonder ütközéséről szólt.16 S az még jóindulatú megjegyzésnek számíthat, miszerint „Inkább író, mint tudós műve."17 Persze, itt a hagyományos „író-tudós" szétválasztásról van szó, amely éppen a kritika-értekezés szembeállításával vonható párhuzamba, és amely éppen az 1930-as esztendők magyar irodalmában bizonyult nagyon kevéssé produktívnak. Ismét az esszéíró nemzedék legjobbjainak munkásságára hivatkozom. Az esszéírók ugyan mellőzték a körülményeskedést meg a lábjegyzeteket (Halász Gábor egyébként kritikai kiadást rendezett sajtó alá), viszont a személyes viszony az írás tárgyához formálódott, a nemzedéki vélemény megfogalmazódása, valamint a tudományköziség egy változata, amely az esszék hajlékony, asszociatív nyelvével közvetítődött, nemigen volt összeegyeztethető a pozitivizmusból örökölt igényekkel, egy vélt tárgyiassággal. Németh Lászlónak egyik igen vitatható eljárása volt, hogy az általa bemutatott szerzőt nemcsak életrajzi jellegzetességeivel együtt hozta színre, hanem mintegy kissé elnagyolt arcképet vázolt róluk, testi vonásaikat (Kazinczy apró növése!), közvetlenül személyes tulajdonságaikat körvonalazta, egyrészt olyan módon, hogy az élet13 Gálos Rezső: Németh László: Berzsenyi. Irodalomtörténeti Közlemények 1938, 408-410.

14 Gy. E.: Németh László: Berzsenyi. Irodalomtörténet 1938, 128-129. Keményffy János: Németh László: Berzsenyi (...) Budapesti Szemle 1938, 735. sz., 238-246.

15 Keményffy: i. m.

16 Szauder József: A magyar romantika kezdeteiről (Vázlat). In Uő: A romantika útján. Tanulmányok. Budapest 1961, 31.: „És amikor (Kölcsey) Csokonaiba, de még inkább Berzsenyibe vágott bele, önmaga kínjait oszlatta, önnön testébe hasított a bírálat tőrével."

17 Keményffy: i. m.

44