Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 1. szám - Bónis Ferenc: Kodály küzdőtársa volt: Emlék-képek Péterfi István zenekritikusról

az, hogy Thomas Mann, Hatvanyék vendége, nem kívánt részt venni Hóman Bálint kultuszminiszter fogadásán, ezért beteget jelentett. Ugyanakkor azonban kínosan ügyelt a látszatra, a társadalmi konvenciók betartására - ezért a fogadás napján nem hagyhatta el a Hatvany-palotát. A házigazda programot szervezett az író szabad estéjére: meghívta Mann régi, nagyrabecsült ismerősét, Bartók Bélát, aki hasonló „egészségi okokból" szintén távol maradt a fogadásról. A háziakon, Bartókon és Ady első megzenésítőjén, az ugyancsak meghívott Reinitz Bélán kívül senki nem tudhatta meg, hogy a világhírű német író valójában nem beteg, csupán más társaságban akarja tölteni az estét.

Az említett kései újságcikk megjelenése után - ezt is Hatvány özvegye tanúsítja - Pista bácsi elment az egykori híres mecénás Pozsonyi úti lakására, hogy bocsánatát kérje. Azt azonban neki sem mondotta el - mint ahogy senkinek sem -, hogy mi az igazi háttere a különös misztifikációnak. Az, hogy a szóban forgó újságcikket nem ő írta, hanem az ő nevében és aláírásával valaki más. Aki ilyen tisztességtelen eszközzel akarta rávenni Pista bácsit memoárjainak megírására.

Pista bácsi tántoríthatatlan híve volt a becsületességnek és az igazságnak. S ha valaki, akkor ő aztán igazán tudta, hogy a nevében megjelentetett történet: koholmány. De tekintettel volt rá, hogy a koholmány szerzője mégiscsak jót akart. Ezért soha nem leplezte le, inkább vállalta, hogy ő maga kerül hamisító hírébe. Nem mindennapi lelki nagyság nyilvánult meg eljárásában.

Nevét megemlíti Emma asszonynak, Kodály első feleségének zenetörténeti forrásértékű Háztartási Naplója is. 1950. december 16-án, Kodály 68. születésnapján, megszólalt a Psalmus hungaricus a Zeneakadémián. Az előadásnak abban a történelmi légkörben gyújtó hatása volt, hasonló ahhoz az égzengéshez, melyet Berlioz Rákóczi-indulójának bemutatója keltett volt. A francia mester 1846-ban, a Habsburg-önkény idején robbantotta fel Pesten a maga zenei bombáját: fogadtatásáról ő maga így emlékezett meg: „abban a pillanatban, mikor a felszabadult zenekar, mint valami vad kézitusában, nekieresztette oly soká visszatartott fortissimóját, hallatlan ordítozás, lábdobogás rázta meg a termet; az izzó lelkek elfojtott indulata hátamat megborzongató hangokban tört ki..." Hasonló hatása volt az 1950-es önkény idején előadott Psalmusnak is. Kodály műve lehelethalkan végződik ugyan, de „az izzó lelkek elfojtott indulata" ekkor is, itt is „megborzongató hangokban tört ki..." A Háztartási Napló tanúsága szerint valaki lemérte a közönség tombolásának idejét: „stopperórával: tizenöt perc zúgó taps". Ugyanott olvasható Péterfi István kommentárja is: „Én már öreg róka vagyok és sokat láttam. De ilyen ünneplést soha életemben nem láttam még." Kivételesen Kodály maga is írt két mondatot felesége háztartási könyvecskéjébe: „Egyszer valaki azt mondta, hogy valahányszor ezt a művet hallja, jobb embernek érzi magát. Ha ez igaz, nincs nagyobb kívánságom, minthogy mennél kevesebbszer kelljen ezt a művet előadni."

Péterfi István után maroknyi irodalmi hagyaték maradt: két kis kötet csupán. Zenekritikáinak válogatott gyűjteménye az egyik, megemlékezések sora a másik. Ma már mindkettő könyvészeti ritkaság, újbóli megjelentetésüket aligha remélhetjük. De meggyőződéssel mondhatom: őbelőle nem csak ez a két kötet maradt. Élete munkája beépült a magyar zenei élet falába. És amíg e fal állni fog, addig fennmarad Péterfi István neve is.

71