Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 5. szám - Iványosi-Szabó Tibor: Iskola és irodalom Kecskeméten a 16 - 17. században

főbíró 1605 novemberében Budán járt Bocskai István fejedelem kíséretében, és feljegyezte tapasztalatait. „Találkozom a magyarok keresztény presbiterével. Az itt lakó keresztények állapotáról és helyzetéről faggatom. Röviden válaszol: nyomorúság és szolgaság. Panaszkodik, hogy nemrég elvették tőlük a templomot. Házáról nyugodtan mondhatná az ember, hogy dologház. »Vajon hol van az iskola?« »Hát itt.« »Több nincs?« »Bizony nincs.« Ezután vendégül hív a szerencsétlen, hogy foglalkozásának valamiféle tanújelét adja. Begyújt, aztán a macskákat elzavarja a tűzhelyről. [...] Odaadom neki Albumomat, és megkérem, hogy emlékeztetőül írja be könyvecskémbe nevét. Megteszi, de előbb még leír egy általam nem ismert rejtelmes mondatot: »Most egy magas célpont felé törekszem, hátha elérem azt, amit még soha senki sem ért el. Kecskeméti István magiszter, a budai keresztény egyház prédikátora...« "n

A hódoltság mezővárosaiban ennél biztosan jobbak voltak a körülmények, de ezekben is igen szűkösek. Az a tény, hogy Kecskeméten a katolikus iskola ablakainak befedéséhez papirost vásároltak, igencsak sanyarú állapotokra utal. Talán nem árt hangsúlyozni, hogy nálunk a kora újkor első századaiban az igényesebb oktatás személyi feltételei is igen szerények maradtak. A nagyszombati egyetem jogi karának megalakulásáig (1637) semmiféle hivatásnak nem volt iskolai szakoktatása. Ekkor még valamiféle iskolai végzettséghez csak a lelkészi és a tanítói foglalkozást kötötték. Mind a katolikus, mind pedig a protestáns iskolákban feladatuknak a humán és a vallási műveltség terjesztését tekintették. A legalsó fokozaton, a kisiskolákban írást-olvasást tanítottak, vallásos szövegek igénybevételével. Ez általában három évig tartott. Ezután kezdődött a tulajdonképpeni gimnázium, amelynek a tananyaga a latin nyelvtan, a mondattan, a poétika és retorika volt. Ezt négy éven át folytatták, klasszikus auktorok szövege alapján. A legtöbb latin iskolában az oktatás csak ezekre terjedt ki. A három részre szakadt országban a XVII. század második felében összesen 80 református, 60 evangélikus, 20 katolikus és féltucatnyi unitárius gimnázium működött. Bár a paraszti tömegek kívül rekedtek, a mezővárosok polgárai és a jobb módú gazdák éltek a latin iskola lehetőségeivel.

Még a XVII. században is a latin iskolákon belül a protestáns és a jezsuita iskolákat különböztették meg. Ezek azonban inkább szervezetükben és vallási hátterüket tekintve különböztek egymástól, mintsem tanrendjükben. Érdemi különbség volt még, hogy a katolikus iskolában a továbbtanulni nem kívánók számára csak anyanyelvi írás-olvasást tanítottak. A továbbtanulók számára itt is volt triviális tagozat, ahol párhuzamosan tanították a latint és az anyanyelvi írás-olvasást. A protestáns iskolákban szinte feltételezve a továbbtanulási szándékot, ritkán szerveztek kizárólag anyanyelvi írás-olvasást tanító intézetet. Ezzel kétségtelenül többet kívántak, mint a katolikus iskolák többsége, de egyben el is riasztották azokat, akik anyanyelvi oktatással is beérték volna.11 12

A „három város" — Kecskemét, Nagykőrös és Cegléd — protestáns iskoláit szinte a debreceni, esetenként a pápai kollégium gyakorló iskoláinak tekinthetjük. Ez tehát nemcsak azt jelentette, hogy ezekből a továbbtanulni akarók útiránya adva volt, hanem azt is, hogy sorra az anyaiskolában végzők közül választották ki a tanítóikat. Az egyházközség ismételten elküldte megbízottjait, hogy az új tanítót elhozzák. Ezek rendszerint még nőtlen fiatalemberek voltak. Többen azért vállalták ezt a nem különösebben fizetett munkát, hogy anyagi alapot teremtsenek a külföldi tanulmányaikhoz. A gyakorta kezdő pedagógusok csak előképei lehettek a későbbi évszázadok köztiszteletnek örvendő és bölcs néptanítóinak. Tehát semmiképpen sem véletlen, hogy ritka eset volt, ha két évnél hosszabb időt töltött valaki egy iskola élén. A nagykőrösi számadáskönyvek bejegyzései arra utalnak,

11 Szakály Ferenc: 2001. 539.

12 Mészáros István: 1981. 238-269. és 273-292. Makkai László: 1981. 1487-1491.

67