Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 4. szám - Rigó Róbert: Kecskemét szovjet megszállása - Damó István grafikái
vó - felderítése, hogy milyen élményekkel, milyen tapasztalatokkal párosult ez az ismert helyzet a kor embere számára. 1942-től kezdett a háborús gazdasági konjunktúra alább hagyni, hogy hamarosan (1943 folyamán biztosan) beköszöntsön, majd megállás nélkül tovább mélyüljön a szűkösség állapota. „A megélhetési viszonyok mindenütt nehézzé váltak"- szól a történészi megállapítás.12 Szinte nem akadt olyan társadalmi réteg vagy csoport a korabeli Magyarországon, amely ne sínylette volna meg valamiképpen a háborús kényszergazdálkodást, a fokozódó áruhiányt, a jegy rendszerrel korlátok közé szorított fogyasztást és a reálbércsökkenést. Az áruhiány keserű tapasztalati ténye kezdetben igen drámai hatást tett a kor emberére, így Keményre is, aki szolid középosztályi egzisztenciaként nem ismerhette, nem élhette át korábban a háborúval együtt járó szűkösséget. 1942. január 31-i naplóbejegyzésében így ad hangot új tapasztalatának: „Ma délelőtt végigjártam a nagy vásárcsarnokot. Elég siralmas látvány volt. Egyetlen darab baromfi sem volt a nagy hodályban. Narancs, alma, kevés és csúnya zöldségféle, kevés főzelék, kevés marhahús, néhány darab vad, kevés vásárló. Úgy láttam, hogy Budapest gyomra kezd korogni."13 14 A jegyrendszerrel szembesülve, történelminek nevezhető tapasztalatait hívja segítségül panaszát fokozandó. „A kenyér napi fejadagját 15 dekára szállítják le. Az első világháborúban, amikor a Haditermény látta el az ország kenyérügyeit, és ez gondoskodott a lakosság élelmezéséről, 40 deka volt a napi fejadag. "u Pedig, fűzi hozzá, akkor egy sokmilliós hadsereget, továbbá Ausztria polgári népességét kellett ellátni élelemmel, sőt Németországot is mi segítettük. Ahogy halad előre az idő, úgy súlyosbodnak az ellátási nehézségek, melyek végül a háborús hétköznapok alapélményévé válnak. „Az élelmezés egyre nagyobb gond, mindennap hosszabb sorok állnak az élelmiszerüzletek előtt. Jegyre is csak a szerencsések kapnak. Hús, zsír, kenyér, burgonya, tojás csak sok szaladgálás és ácsorgás után szerezhető be. Persze a gazdagok és jómódúak többszörös vagy sokszoros áron kapnak mindent. "15 Két dologra is utal a naplóbejegyzés: egyrészt a lakosság relatív vásárlóerejének a csökkenésére, és a vele párhuzamosan ható áruhiányra, miközben jegyrendszer van Magyarországon; másrészt arra vonatkozik a bejegyzés, hogy hirtelenjében megnő a jelentősége az illegális beszerzési csatornáknak, amelyek azonban kevesek számára érhetők el csupán. Az előbbit illetően Kemény külön meg is jegyzi. „A kereskedelmi élet aggasztóan pang. Nem vásárolnak az emberek. Csak az élelmiszerekért, szappanért tülekednek s állnak hosszú sorok."16 Az élet szinte egyedüli problémáját magának az élelemnek a beszerzése jelenti már ekkor. „Az emberek nem beszélnek másról, csak evésről, szól az 1942. július 10-i naplóbejegyzés. Mit kaptak, mit nem tudtak beszerezni, miért mennyi ideig kellett sorban állni, minek mi az ára feketén. [...] Irigykedve beszélnek olyan ismerősökről, akik negyed kiló vajat vagy fél liter tejfölt tudtak szerezni. A nagycsarnokbaji ma óriási szenzáció volt két ketrec csirke egy kereskedőnél. Az asszonyok odarohantak, lökdösték, öklözték egymást, lárma, sivalkodás, végre hatalmas verekedés. 12 Valuch Tibor: Magyar hétköznapok. Fejezetek a mindennapi élet történetéből a második világháborútól az ezredfordulóig. Napvilág, Bp., 2013. 37. 13 Kemény Simon: Napló 1942-1944. Vál. és jegyz.: Papp Anna és Kovács Béla. Utószó: Kovács Béla. Magvető, Bp., 1987. 30-31. 14 Uo. 51. Mellékesen: nem egészen pontosan emlékszik Kemény a régi időkre. A m. kir. minisztérium 1915. évi 4586 M. E. számú rendelete értelmében a városi fogyasztóknak napi 30 deka, a falusiaknak ennek majdnem a duplája járt kenyérből. Igaz, ez még mindig több volt, mint a fejenkénti 15 deka kenyér. Szabó Dániel, szerk.: Az első világháború. Osiris, Bp., 2009. 163. 15 Kemény Simon: Napló, i. m. 128. 16 Uo. 95-96. 86
