Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 4. szám - Gyáni Gábor: „A városban ma mindenki arról beszél…”: Háborús hétköznapok egy napló tükrében
a dicséretet, a profetikus reményt." Egy valaminek kell mozgatnia az embert: „férfiasság, a szenvedés gőgje, a nyomorúságé, a reménytelen reményé". Mert: „amikor minden értelmét veszti, amikor minden semmi és hiábavalóság, minek siránkozzon az ember? Elő valósága eltiporja a világ semmijét, az alkotás hiábavalóságát." Ekkor hív az élet, arra, hogy „utánozzuk első gesztusát, az alkotást, a születést, az újjászületést". A lét legitimálja a cselekvést. „Életünk legyen tett." Mert: „A halál csak annak létezik, aki elfogadja." Hiszen „körülöttem annyi a halál, hogy nem tudom, miként fojtsam el a vad örömet, hogy ezekből a tetemekből holnap új élet sarjad".120 Hegel emlegetése nem pillanatnyi felvillanás eredménye. 1952-ben is eltűnődött a román párhuzamokon. A német filozófus - írta naplójában - azért, hogy meghaladja „a szakadékot a belső lét »abszolút végessége« és a külső világ objektivitásának »abszolút végtelensége« között", és „ez a »férfias egyesülés az idővel [= a történelemmel]« nagyon hasonlít nemzedékem elhatározásához, hogy »csatlakozzon« a politikához és így integrálódjék a történelmi pillanatba, megvédje magát az »absztrakt«-tól, elkerülje az irrealitásba való menekülést". Ez jellemzi a kommunistákat és a francia egzisztenciálistákat. A légionáriusokat átnevezte „hisztorizálóknak" (istoricisti), akik keményen polemizáltak azokkal, akik „1935-38-ban nem »csatlakoztak«". Ezzel magára utalt, és azokra, akik őt a Vasgárdába való belépésre ösztönözték, olykor kemény támadásokkal is.121 Freud csak mosolyoghatott volna azon, amit Eliade írt róla, de kritikusa halálkultuszától alighanem visszarettent volna. És nem is amiatt, ami közvetlenül róla szólt, hanem attól, ami az emberről. Igaz, saját téziseit láthatta volna igazolva. O, amikor az emberi világ működésének magyarázatában Erósz és Thanathosz, az életösztön és a halálösztön lépnek elő mindent meghatározó erőkké, akkor a legtöbbet mondta el saját koráról. Jellemző, hogy amikor Stefan Zweiggel elbeszélgetett a hitleri világ borzalmairól, „mint embert mélyen megrázta, ami történt, de mint gondolkodó nem csodálkozott". Úgy látta, hogy „véleménye, miszerint az emberi lélekben meghúzódó barbár vonás, az elemi pusztító ösztön kiirthatatlan, a legborzalmasabb módon igazolódott".122 E beszélgetés során mintha nem ötlött volna fel Freudban Romain Rolland hozzá intézett levele, amelyen nagyon elgondolkozott. A rossz közérzet a kultúrában című művében a francia író azon írásához fűzött néhány észrevételt, amelyben „a vallást mint illúziót [és neurózist] taglalja".123 „Ő - mármint Romain Rolland, írja Freud - azt válaszolta, hogy a vallásról alkotott ítéletemmel teljesen egyetértene, viszont sajnálta, hogy nem méltattam a vallásosság voltaképpeni forrását. Ezt különös érzésnek tartja, mely sohasem hagyja el, úgy találta, hogy sokan mások is ugyanezt vallják, feltételezhetően emberek milliói. Ez az érzés, amelyet ő az »örökkévalóság« sejtelmének nevezne, határtalan, korlát nélküli, mintegy »óceáni« érzés. Ez az érzés tisztán szubjektív tény, semmilyen hittétel, a személyes fennmaradás semmilyen biztosítéka nem kapcsolódik hozzá, azonban ez a forrása a vallásos energiának, amelyet a különböző templomok [helyesen: egyházak] és vallási rendszerek megragadnak, és meghatározott csatornákba vezetve bizonyára fel is használnak. Csak ennek az óceáni érzésnek az alapján nevezheti valaki magát vallásosnak akkor is, ha minden hitet és illúziót elutasít". Freud ezt az érzést magában nem tudta felfedezni.124 Eliadéban megvolt, miközben az álmodozást és az álmot elítélte, programként vallva „az álom inváziójának megállítását."125 Óceánográfiája 120 Eliade: Oceonografie, 199., 209., 221 121 Mircea Eliade: Jurnal. I. Buc. 1993. 235-236. 122 Library of Congress, Collection of the Manuscript Division, Stefan Zweig: Blick auf mein Leben. Capitel 16. 17. 123 Sigmund Freud: Gesammelte Werke. XIV. London, 1955. 422. 124 Sigmund Freud: Esszék. Bp. 1982. 329-330. 125 Mircea Eliade: Reverie fi automatism mental. Família, 1935. 5-6. sz. 31. 80
