Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 4. szám - Füzi László: Az idő keresése

14. Most, amikor ezeken a kérdéseken gondolkodik, tisztán látja, hogy a lap, ame­lyiknél dolgozni kezdett, szükségszerűen került szembe a kultúrpolitikával, s így a politikával is. Önmaga akart lenni, a kultúrpolitika és a politika ezt az önállóságot nem tudta elviselni. Minden más, irányzatosság, politizálás, csak ezután következett. Mondhatná azt is, hogy azért ütköztek, mert a magyar irodalom hagyomá­nyosan közösségi vonulatához kapcsolódtak, de ez így nem lenne igaz, mert a hagyományosan az egyén kérdéseit vizsgáló irodalom képviselői is ütköztek a kultúrpolitikával. Mindenki, aki a hatalom létét, visszavonhatatlan erejét nem fogadta el. Más kérdés, ezt azóta sem érti, hogy a gazdasági területen a nyolcvanas években már pragmatikus politika az irodalom terén miért ragaszkodott a maga dogmáihoz, s irodalmi-történeti kérdésekről miért folytatott kemény ideológiai vitákat. Ráadásul ezeket a vitákat számos esetleges, megalázó mozzanat is kísérte. 15. Ezerkilencszáznyolcvankilenc után, majdhogynem fantomfájdalomként, az irodalomnak a pár évvel korábban megtapasztalt tétje hiányzott számára. Nem a főszerkesztői értekezletek, nem a cenzúra és nem belső cenzúra hiány­zott és hiányzik neki, hanem a leírt szavak és mondatok, a felelősséggel megte­remtett művek komolyan vétele, társadalmi súlyuk tudatosítása. Nyolcvankilenc előtt megélte még az irodalom fontosságát - így tudja, hogy akkor sem a művek irodalmi, hanem politikai súlya számított, aztán eltűnt az is, ahogy minden, politika, oktatás, tanítás, gazdaság, kultúra visszaszorult a maga területére, s önmagában létezik, úgy, ahogy tud. Mindez, mondaná, természetesen nem magyarázza meg azt, hogy az iroda­lom területére visszahúzódott (visszaszorult?) irodalom a maga irodalmiságával miért nem tud semmit sem kezdeni. Nem tudja a maga ezer irányba szétfutó érdekeit megfogalmazni és képviselni. A hiteles műveket sem tudja kijelölni a maguk gazdagságában. Azt, hogy miért nem tudja ezt megtenni, nem tudja megmondani. Interjú Térey Jánossal a Népszabadságban. A Téreyt felvezető szavak a jeles szerzőt „napjaink egyik legeredetibb hangú költőjeként említik". „A név eleget forog, de ha tár­sadalmi beágyazottsága nincs, kevesen kapcsolnak hozzá felületesnél kicsit jobb olvasatot, pláne valódi tudást. Legjobban tehát azt szeretem, ha nem a nevemmel dobálóznak vak­tában, hanem egyszerűen csak olvasnak, méghozzá sokan. Mert hatni jó" - mondja erre Térey János*, ő pedig nyugtázza, igen, erről van szó, a szakmáról, a szakmai tisztességről - és a társadalmi beágyazottság hiányáról. S arról, hogy - hatni jó. 31

Next

/
Oldalképek
Tartalom