Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 4. szám - Füzi László: Az idő keresése
14. Most, amikor ezeken a kérdéseken gondolkodik, tisztán látja, hogy a lap, amelyiknél dolgozni kezdett, szükségszerűen került szembe a kultúrpolitikával, s így a politikával is. Önmaga akart lenni, a kultúrpolitika és a politika ezt az önállóságot nem tudta elviselni. Minden más, irányzatosság, politizálás, csak ezután következett. Mondhatná azt is, hogy azért ütköztek, mert a magyar irodalom hagyományosan közösségi vonulatához kapcsolódtak, de ez így nem lenne igaz, mert a hagyományosan az egyén kérdéseit vizsgáló irodalom képviselői is ütköztek a kultúrpolitikával. Mindenki, aki a hatalom létét, visszavonhatatlan erejét nem fogadta el. Más kérdés, ezt azóta sem érti, hogy a gazdasági területen a nyolcvanas években már pragmatikus politika az irodalom terén miért ragaszkodott a maga dogmáihoz, s irodalmi-történeti kérdésekről miért folytatott kemény ideológiai vitákat. Ráadásul ezeket a vitákat számos esetleges, megalázó mozzanat is kísérte. 15. Ezerkilencszáznyolcvankilenc után, majdhogynem fantomfájdalomként, az irodalomnak a pár évvel korábban megtapasztalt tétje hiányzott számára. Nem a főszerkesztői értekezletek, nem a cenzúra és nem belső cenzúra hiányzott és hiányzik neki, hanem a leírt szavak és mondatok, a felelősséggel megteremtett művek komolyan vétele, társadalmi súlyuk tudatosítása. Nyolcvankilenc előtt megélte még az irodalom fontosságát - így tudja, hogy akkor sem a művek irodalmi, hanem politikai súlya számított, aztán eltűnt az is, ahogy minden, politika, oktatás, tanítás, gazdaság, kultúra visszaszorult a maga területére, s önmagában létezik, úgy, ahogy tud. Mindez, mondaná, természetesen nem magyarázza meg azt, hogy az irodalom területére visszahúzódott (visszaszorult?) irodalom a maga irodalmiságával miért nem tud semmit sem kezdeni. Nem tudja a maga ezer irányba szétfutó érdekeit megfogalmazni és képviselni. A hiteles műveket sem tudja kijelölni a maguk gazdagságában. Azt, hogy miért nem tudja ezt megtenni, nem tudja megmondani. Interjú Térey Jánossal a Népszabadságban. A Téreyt felvezető szavak a jeles szerzőt „napjaink egyik legeredetibb hangú költőjeként említik". „A név eleget forog, de ha társadalmi beágyazottsága nincs, kevesen kapcsolnak hozzá felületesnél kicsit jobb olvasatot, pláne valódi tudást. Legjobban tehát azt szeretem, ha nem a nevemmel dobálóznak vaktában, hanem egyszerűen csak olvasnak, méghozzá sokan. Mert hatni jó" - mondja erre Térey János*, ő pedig nyugtázza, igen, erről van szó, a szakmáról, a szakmai tisztességről - és a társadalmi beágyazottság hiányáról. S arról, hogy - hatni jó. 31
