Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 1. szám - Füzi László: Az idő keresése
Borbély Szilárd, a Nincstelenek című regény szerzője írja: „Aki elárulta a megalázottak sorsközösségét, a parasztokat, és az urak közé állt, az megbocsáthatatlan bűnt követett el. Amikor elkezdtem leírni a szüleim és a falu világát, akkor döbbentem rá, hogy ezzel a leírással elárulom őket. Büntetésképpen elfelejtettem a nyelvüket, amely az én saját nyelvem is volt. Anyámmal akkor már nem tudtam beszélni. A saját magányába forduló apámmal sem találtam hangot. Aki elhagyja a falu népét, az elárulja őket. Aki beszél róluk, az is. Aki kiszakad közülük, az pedig elveszíti nyelvét. Aztán újra tanul beszélni. De egy nyelv közben elveszett. Ezt az utat jártam be én is."* * Borbély Szilárd: Egy elveszett nyelv, Élet és Irodalom, 2013. július 5. 13. 6. Az emlékezés teret követel a maga számára. Sem az emlékezés, sem az általa kitöltött tér nem az írás által létezik. Az írás nem tesz mást, mint felszínre hozza és megmutatja a gondolkodás mások előtt rejtetten zajló mozzanatait. Az emlékezés a lélek legmélyebb folyamataihoz tartozik, s szükségszerűen másnak mutatja a múltat, a múlt eseményeit, mint ahogyan azok valamikor megtörténtek. A gondolkodás az idővel való kapcsolatában átformálja a valamikori történéseket is. Ha valaki tudatosan visszaél a múlttal, s bármilyen ok miatt meghamisítja azt, akkor arról az emberről nem szabad többet beszélni, mert ebben az esetben nem az emlékezés mechanizmusa érvényesül, hanem valami más, leginkább valamiféle érdek. Ugyanakkor az emlékezés - erre szolgált a fenti, álommal való összevetés - minden tudatosság, haszonelvű érdek nélkül is átrendezi a múltat, a mindenkori jelen által megteremtett összefüggések érvényesítésével, a hangsúlyok átrendezésével. Ebben az összefüggésben az emlékezés a jelennel folytatott küzdelmek részévé válik, nem összefoglalás, nem lezárás, hanem felkészülés az állandó változások megértésére, feldolgozására. 7. Mondhatta volna azt is, hogy a kor fontosnak gondolt történéseinek a maga életében való megjelenéséről akart írni az előző könyvben, de ha ezt mondta volna, akkor is ugyanazt mondta volna, mint amire korábban már utalt, merthogy a korról, a szereplőkről, a mélyben működő és onnét fel-feltörő erőkről is szólnia kellett volna. Nyugodtan, megfontoltan mondja, a kort, a számára adott kort nem tartotta olyan jelentősnek, hogy felfejtésének szentelje az életét. Szinte szenvtelenül igyekszik ehhez hozzátenni azt, hogy önmaga életét sem tartja annyira érdekesnek, hogy leírásával az olvasót terhelje. Valójában annak a könyvnek az írásakor is az foglalkoztatta, mint amikor élte az életét. A mai napig az a kérdés foglalkoztatja, hogy az, amit a kor lényegének gondolt, miképpen jelent meg az ő életében, s az, hogy a kor mozgásai (tudja, 40
