Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 3. szám - NEGYVENÖT ÉVES A FORRÁS - Alföldy Jenő: Az akácfa tövisei: Megemlékezés Hatvani Dánielről

vidéket a szociográfia és az elvi publicisztika műfajában jeleskedő közíróként. Jó érzéssel mondhatom, hogy - viszonylag - legjobban ebben a városban, Kecskeméten találta meg őt a jó szerencse. A „sors bona" különben gyakran elpártolt tőle, nemcsak a Kádár-Aczél- rezsimben, hanem akkor is, amikor bőven megérdemelt elismerésben kellett volna részesülnie: a rendszerváltozás körüli, utáni években. Amikor helykereséséről beszélek, bizony nemcsak a falusi szegénységből indult pályakezdő szorgalmas törekvésére és emelkedésére gondolok, hanem idős korának újrakezdési kísérleteibe egyre jobban belefáradt szakaszaira is. Házát kereste a hazában, amióta csak lemondott a Forrás szerkesztőségéről 1988-ban, mert úgy találta, hogy az irodalom elvesztette társadalmi hatását. Győzött az élettől és a szépségtől elszakadt álirodalom, s nincs értelme a szélmalomharcnak. Még tett egy-két kísérletet arra, hogy más környezetben, más városban hasznosítsa tapasztalatait, de ezek hiábavalónak bizonyultak, és csődbe jutott házasságai is akadályozták a meggyö- keresedésben. A társas magány elől menekülve arra vágyott, hogy visszataláljon paraszt őseinek életformájához. Ha már magány, akkor legyen az, de legalább otthonos, mint gyerekkorában. Összkomfortról, televízióról, még a riporteri munkájához fontos, öreg autójáról is lemondva építkezett, kerített magának kis gazdaságot, gyümölcsfákat ültetett, ásott-vetett, baromfit nevelt, és ahogy kései novelláiban megírta, várta, hogy megismerje a maga asszonyát, aki méltó erre a névre. Megromlott egészséggel azonban már nem sokáig kísérletezhetett a maga kis kert-Magyarországán.

*

Ahogy A silányság ellenforradalma című írásában még a rendszerváltás előtt hangsúlyozta, a demokrácia nem a „lefelé nivellálás", nem a középszerűség elvén és gyakorlatán, hanem a tehetségek kiválását lehetővé tevő esélyegyenlőségen s a jobbító szándékú bírálat szabadságán alapul. Kockázatokat akkor is vállalt hivatását gyakorolva, ha ismételt ledorongolások és adminisztratív intézkedések érték a fegyelmi vizsgálatoktól és egyes folyóiratszámok ma már hihetetlennek tetsző cenzúrázásától a leváltás, menesztés ismétlődő fenyegetéséig. A köznépre, a szegényekre gondolva méltán írhatta le novellásköteté- nek ajánlásában: „...voltam újságíró, szociográfus, s a mesterségek gyakorlása is megtanított az egyébként elemi, de mégis illékony igazságra: mások sorsa van annyira fontos, mint az enyém". Az önmagához hasonló, népükért és nemzetükért következetesen kiálló írótársaiért is sokat kockáztatott. Erről Csoóri Sándor és még számos külső és belső munkatársa tanúskodhatna. A holtukban is mellőzött népi mozgalom kiválóságai - a nemzeti kisebbségekbe szorultak is - igazolnák őt, ha megtehetnék. Most már írásaira vagyunk utalva, ha meg akarjuk ismerni benne a Kádár-éra egyik irodalmár hősét. Kiváló krónikása volt korának, műveiből történelmi távlatú tanulságokat vonhatunk le, és ismét megbizonyosodhatunk az illyési igazságról, hogy a provincia helyzete éppúgy a nemzeti lét alapkérdéseihez tartozik, mint a centrum történései. Hatvani egyike volt azoknak, akik a legkomolyabban vették Illyés Gyula, Németh László, Kovács Imre, Szabó Zoltán és a népi mozgalom más jelességeinek tanításait. A „harmadik út" elvét érzem írásaiban, és ez sosem volt ínyükre a magyarságot idegen érdekek alá rendelő hatalmasságoknak. Némi vagányság sem hiányzott belőle, hogy útját a kudarcok ellenére is bizonyos derűvel járja végig. Tudta, hogy a nemzet szolgálata a legjobb esélyünk a megmaradásra. Ez tart távol bennünket a ránk erőltetett idegen eszmék egymással ellentétes dogmáitól, ez az elv a legnyitottabb Európa s a nagyvilág értékeire, ahogy a hazai műveltség évszázadai bizonyítják.

Élete, alkatának ellentmondva, nem éppen derűs történet. Sikertelenségének idején írt önvigasztalásul pornográf műveket is, amelyeket Tersánszky kakukmarcis humorával jellemezhetnék, ezredfordulós, vagyis „kemény szex" változatban. így is ki merem jelenteni, hogy a „Koronaakác" messianisztikus hangulatú kötetcíme utólag sem bizonyult túlzás98