Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 3. szám - NEGYVENÖT ÉVES A FORRÁS - Alföldy Jenő: Az akácfa tövisei: Megemlékezés Hatvani Dánielről
Alfóldy Jenő Az akácfa tövisei Megemlékezés Hatvani Dánielről Hatvani Dániel munkáiból először második verseskötetét, a Koromakácot ismertem meg a hetvenes évek közepén. A könyv címe többszörösen összetett metafora. Utal a kis- és nagykunsági homokhát gyakori fája, az akác lombkoronájára éppúgy, mint Jézus gonoszul profán megkoronázására: az akácágakból font, idővel Krisztus-tövisnek elnevezett, acélos nyársaktól meredező koszorúra. „íme, a zsidók királya!" - kiabálták gúnyosan a vérző fejű Jézus kínzói. A köteteim párhuzamba állítható Nagy Gáspár első verseskönyvének címével (Koronatűz): ahogy a Koronaakác utal Krisztus töviskoronájára, úgy idézi elénk a Koronatűz azt az izzó vaskoronát, amelyet elrettentésül a parasztkirály, Dózsa György fejére illesztettek hóhérai. A költői, írói hivatás megszenvedettségét jelképezték mindketten. Sorsuk nemegyszer igazolta a két, hetvenötödik évemből visszatekintve túl korán távozott kortársam képzeletét. Már amennyiben, személyes tapasztalatainkra hagyatkozva, elfogadjuk, hogy az igaztalanságok okozta lelki gyötrelmek a testi szenvedésekhez foghatók. Hatvani Dánielről mint az írás, a közírás és a költészet mesteréről emlékezem meg, de arról is, hogy irodalomszervezői és folyóirat-szerkesztői hivatását ugyancsak igen magasra értékelhetően töltötte be, és személyes példája is közérdekbe vág: tudunk-e bánni az örökségével. A kecskeméti Forrás folyóirat főszerkesztője volt 1973 és 1988 között, költő, novellista, és főképpen szociográfus, ennek a tájnak a jó sorsra érdemes, de a jó sorsot nem valami sokáig élvező kiválósága. Tiszaderzsen, 1937-ben született, szegényparaszti családban, onnét küzdötte föl magát jogi doktorrá - diplomát a szegedi jogtudományi egyetemen szerzett. Tehetsége és hajlandósága vonzotta az írói-költői pályára. Hamarosan ráérzett arra, hogy Magyarország laposabb és mostohább fele a vaksorsnál és a szeszélyesen működő égi gondviselésnél sokkal többre szorul. Megvan ennek a tájnak is a hangulata, vonzereje, érzékenyebb szemnek a változatossága is, ahogy a tőle megihletett költők megmutatták Petőfitől Juhász Gyuláig, s ahogy a „homokhaza" különféle árnyalatait Hatvani kortársai is visszaadták szebbnél szebb verseikben - képzőművészeket, fotósokat is ideértve. E táj legfőbb ihletője, minden részletszépségen, a kopár táj melankóliáján és még a szikes talajon is kivirágzó, reményt adó életakaraton túl, úgy érzem, Hatvani Dániel legfőbb sarkallója a feladat. Mondhatom úgy is, ahogy szociográfiai irodalmunk tanítómestere, Illyés Gyula mondta és írta, e táj nyelvjárásától csöppet sem idegenül: a föladat. Most, ahogy Hatvani Dániel írásait olvasom több műfajban is, megerősödöm ebben a hitemben: mindig ezt látta maga előtt. Tornyosultak előtte bőven a teendők, akkor is, amikor a helyét kereste forgandó, hányatottnak mondható élete során, és akkor is, amikor a Forrás szerkesztőségének másfél évtizeden át vezetőjeként viselte szívén a szociográfiai szemlélet, a hiteles valóság és a jobbító szándék ügyét. S akkor is, persze, amikor ő maga járta a 97
