Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 2. szám - Lengyel András: Irodalom, marginalitás, rendszerkritika: Egy paradigmatikus eset: Lakatos Péter Pál „története”
predesztinálta volna. A másik ilyen körülmény alighanem érzületi instabilitása lehetett. Ennek alapját bizonyosan testi állapotában, a külvilág számára szembeötlő „fogyatékosságában" kereshetjük, de ezt az „adottságát" igazán társadalmi frusztráltsága erősítette föl. A „nagy illúzió" összeomlása ugyanis éppen azon a ponton kezdte ki stabilitását, amelynek stabilitására a legnagyobb szüksége lett volna. Az a stabilitás azonban, amelyet előbb a vallás, majd a „kommunizmus" adott meg számára, a külső körülmények alakulása következtében elveszett. Sorsa így a sodródás és az önpusztítás lett, ő maga pedig környezete számára 1945-ig is, '45 után is a deviancia megtestesüléseként mutatkozott. Jellemző, hogy mindig „rosszul" nyilatkozott meg. A Rajk-per után például Rákosiékat kritizálta, 1956 októberében pedig „ellenforradalomról" beszélt - meg is verték érte. Élete tehát, végkimenetét illetően, kudarctörténet. A végső mérlegeléskor azonban sok mindent érdemes figyelembe venni, s jól csak akkor ítélhetünk, ha megértjük a szükségképpen mindig s mindig újra kitermelődő marginális helyzet szociológiai természetét, a benne mozgó ember valódi szerepét. Sorsa, meghasonlása alighanem emberi alaphelyzetében is benne rejlett. Az úgynevezett marxizmus, ismeretes, a maga hétköznapi formájában is tudományként határozta meg magát. Bizonyos azonban, hogy ez a státus igazában csak kevés képviselőjének járt ki. A marxizmus híveinek többsége, intellektuális képességei és valóságos élethelyzete következtében, „csak" egy tudománynak vélt hit képviselője, hordozója volt, nagyon változó intellektuális szinten. Nem is véletlen, hogy utóbb, sok keserves tapasztalat után, egy ilyen (mellékesen íróként is számottevő) marxista azon tűnődött, önmaga besorolását illetően: „Vajon nem egy lírikusnak, egy érzelmi lénynek, vagy tudatnak, egy moralistának, egy etikai lénynek a valósághoz való empirikus viszonyulásairól van-e szó inkább?" (Molnár 2012: 12.) S bizonyos, még egy ilyen gyakorlati viszonyulás is nagyon változó morális és intellektuális színvonalon mozoghatott. Ám az az oppozíció, amely e marxizmus legnyersebb, legvulgarizáltabb, klisékké silányított formájában is benne volt, egy nagyon mélyről jövő, alapvető gyakorlati viszonyulást fejezett ki. A kapitalizmushoz, e minden emberi viszonyt kiüresítő, valóságtalanító szerveződésmódhoz való kritikai viszonyt. így minden gazdasági, szociális és kulturális követelése mélyén mindig is megmaradt a szembenállás alapvető erkölcsi tartalma. S e viszonynak még a verbális törmelékei is egy alternatív „valóság" fölépítésének elemeit tartalmazták. Azét a valóságét, amely céljaként az emberi emancipáció igényét ismerte föl. Az alternatív „valóság" verbális (gondolati) fölépítésének a tétje tehát igen nagy volt. Ám erre az építkezésre egyedül a marginalitás közegében, nagyrészt az erőforrásoktól elzárva nyílott csak lehetőség. S ez az összefüggés szükségképpen deformálta a valóság alternatív tematizációit - minél kisebb formátumú egyéniségről volt szó, annál inkább. Bármennyire is az uralkodó, hamis tematizáció ellenében, attól szabadulni próbálva jöttek létre ezek a tematizációk, maguk is szükségképpen ellentmondásosak és hozzávetőlegesek lettek. Mindaz, amitől szabadulni próbáltak, amihez képest alternatívát igyekeztek létrehozni, őket magukat is fogva tartotta. A rejtett, s éppen a rejtettségből fakadóan igen hatékony uralkodó előföltevések mindenkor érvényesítik habitusképző és gondolkodásalakító hatásukat. A társadalom marginális szereplője - ha felemás, tétova, gyarló módon is - ebből az adott rendszert megerősítő és legitimáló összefüggésrendből próbál kitörni - úgy, ahogy lehet, ahogy tud. Az elkülönböződés irányába hajtja a gondolkodást. S ilyen körülmények közt egyáltalán nem mellékes, hogy milyen kapacitásokat tud mozgósítani az a szociokulturális alrendszer, amelyben az alternatív gondolkodás is megjelenik. A marginalitás közege ezzel, minden valóságos gyöngesége ellenére, fölértékelődik. Ez az az egyedüli közeg ugyanis, amely a maga külön erejét az alternatíva képzésére fordítja, s legjobb emberei számára valamiféle megerősítő, visszaigazoló erőtérként működik. A peremfigurák, akik képességeik korlátái miatt önmagukban nem tudják 114
