Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 2. szám - Lengyel András: Irodalom, marginalitás, rendszerkritika: Egy paradigmatikus eset: Lakatos Péter Pál „története”
megtartása is (pl. október 6-án, március 15-én, Széchenyi István halálának évfordulóján s egyéb „aktuális" évfordulók alkalmával). A hangsúly, kimondva-kimondatlan, a vallásos és hazafias „érzelmek" fölkeltése, ébren tartása és erősítése volt (Ért 1909/10: 110-111.). A vallástan órarendileg előírt oktatása persze mindezen túl bizonyos vallástörténeti ismereteket is adott, az egésznek a funkciója azonban elsősorban mégsem „történeti" volt, hanem „erkölcsi", a maga mély ambivalenciájával. Erkölcsi elveket alakított ki, de ezeket erősen formalizált és ritualizált formában működtette, a hierarchia és a „tekintély" alátámasztására használta. Szövegmagyarázatra, „hermeneutikára" épült, mellőzve az elvek valóságkontrollját, s valamiféle „örök igazság" képviseleteként pozícionálta magát. Nagy mitológiát adott a cselekvés számára, de ez a mitológia már egyre inkább inkongruens volt a valóságos, hétköznapi élettel. Tekintélye szervezeti és hatalmi jellegű volt, amelyet nem erősített meg az elvek és gyakorlati élet összhangja. 4 Lakatos helyzetét alapvető kettősség jellemezte: irigyelték és gúnyolták. Ahogy unokabátyja fogalmaz: „A nagybácsi az irigykedés, a púp a gúny tárgya a falusi csemeték között." (Szalai 1965: 475.) Helyzetében tehát volt egy mély, strukturális feszültség, instabilitás, s csak idő kérdése lehetett, hogy ez mikor ölt olyan alakot, amely már gondolkodására, beállítódására is közvetlenül visszahat. A feszültség 1916-ban (még az érettségi előtt) „kicsapódott". Önéletrajzában erről ezt írta: „Még a gimnázium befejezése előtt, 1916-ban, tehát a világháború második évében rádöbbentem arra a sok igazságtalanságra és hazugságra, amit a premontrei gimnáziumban tapasztaltam, s különösen megdöbbentettek a háborúba induló katonák papok által megáldott zászlói. Ettől kezdve megtagadtam a vallást, az istenhitet és forradalmárrá váltam." (Lakatos 1971/1953: 387.) Nem kétséges persze, hogy ez a retrospektív önjellemzés igazodik keletkezése időpontjának ideológiai elvárásaihoz, s túlzottan „egyértelműsít". Egykori „lázadásának" motivációja ennél bizonyosan összetettebb (s persze hétköznapibb) volt, és sokkal amorfabb annál, hogy ezt a forradalmár szóval lehetne jellemezni. Amennyire kikövetkeztethető, a pubertás szokványos érzelmi feszültségei, a testi deformitásból (púposság) adódó frusztráltság és a háborúnak az iskola falai közé is beszivárgó élményei egymást erősítve válthatták ki válságát. A későbbiek ismeretében mindenesetre nagy valószínűséggel állítható, hogy az a „valláserkölcsi és hazafias" eszményrendszer, amelyet beléneveltek, megrendült benne, sőt bizonyos pontokon visszájára fordult. Az evangéliumi kereszténység és a tekintélyelvű, hierarchikus és súlyos társadalmi igazságtalanságokat is aggály nélkül legitimáló egyháziasság közt feszülő föloldhatatlan ellentét megtette hatását. Am az előbbi értékrendje, mint „idealizmus" valamiképpen tovább élt benne, új opciói mélyén is. Válságával mindenesetre egy hosszú, ellentmondásos, s őt voltaképpen egy életre marginalitásba szorító önkorrekciós folyamat indult el. Élete e sok mindent eldöntő fordulópontján a „váltókat" unokabátyja, Szalai Imre állította át, a maga jóhiszemű, de naiv módján. Ahogy erről Lakatos pályáját fölvázoló, személyes emlékeit is elbeszélő cikkében meg is emlékezett: „Műegyetemi hallgató voltam már akkor, galileista. Szabadságidőmet nyaranta otthon töltöttem, a nagyszülői házban, Lakatossal együtt. Elrémített meghasonlott lelkivilága, feneketlen hitetlensége, kétségbeesett élettagadása. Megdöbbenten éreztem, hogy az öngyilkosság határán van, valamit tenni kell. Magam is még kiforratlan, álmatlan éjszakákon át vívódtam a lelkiismeretemmel. Új hitet kellene adni a régi helyett" - gondolta (Szalai 1965: 475.). Ez az „új hit" pedig a szocializmusnak a Szalai által ismert, „galileista" változata lett, Lakatost ennek tanaiba igyekezett bevezetni, „lassan, fokozatosan". 93
