Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 12. szám - Borcsa János: Pátosztalanul, de lelkiismerettel - Gerle Margit kerámiái
De mégis a költő - Kosztolányit parafrazálva - életének legnagyobb eseménye folytán - hogy tudniillik anyanyelve magyar, s hogy magyarul beszél, gondolkozik és ír -, s mintegy ezzel a ténynyel összefüggésben hazájára is épp annyiszor gondol, mint arra, hogy született, él és meghal. Amikor viszont verset ír hozzá (lásd Láthatás), a felgyülemlett sok negatív történelmi és személyes tapasztalat, a hazához és a nemzethez való tartozás erős belső igénye, továbbá a ráció hangja és az erős indulat egyszerre tör fel a lírai énből. Nincs benne pátosz, habár a vers indítása egy pillanatig („Hozzád, hazám...") erre készít fel, de a beszélő alany számára a feltételek erre nem adottak („...most verset írnék"), ehelyett végig számonkérés és vád fogalmazódik meg, dominál a drámaiság, és itt-ott keserű irónia tör fel, a befejezés pedig rezignációba hajlik, amit szójátékkal is alátámaszt, a kérdőre fordított s helyhatározói értelemben használt haza szóra egy határozott válasz következik, ám ebben az esetben a haza mind helyhatározó szónak, mind főnévnek egyaránt értelmezhető: „s lassan-lassan be is sötétül, / menjünk haza! Haza? Haza!" Mintha azt üzenné ezzel a költő, hogy kinek-kinek tudatában és lelkében van egy hazája, egy személyes és belső haza, ahová, ha történelmi értelemben be is sötétül, hazamehet. Markó tehát a Láthatás című versében (2013) nem búcsúzik a hazától, nem szakít vele, mint fiatalabb költőtársa, Kemény István tette egy-két évvel korábban (Búcsúlevél, 2011), hanem inkább a József Attila esetében tapasztalt számonkérő magatartást választja (lásd Születésnapomra, 1937), illetve megszólalásra a keserűség indítja, habár mindkettőjük verse esetében a felszín könnyed játékosságot mutat. Még a régies, általában a szépirodalomból átemelt hon szót is átveszi szótárába Markó, akárcsak József Attila, és ugyanazon egyszerű mondaton belül társítja hozzá a hant szót, nagyon is mai és tragikus emberi tartalommal töltve fel, így alkotva drámai feszültségű képet - „pótolja itt a hont a hant" - az egyik hazáról, éspedig arról, „amelyik elvett / nyelvet, elvet". A másik hazát úgy jeleníti meg a költő, mint „ki láthatásra / jelentkezik hétvégeken, / s utána meg sóhajtozik csak, / milyen szép ott a végeken". A „kihez írjam versemet?" tehát nyitott kérdés marad a költő számára, aki a szeretetet hiányolja az egyik és a másik haza részéről egyaránt („Ez is riszál, az is riszál már, / és végül egyik sem szeret.”), így pedig csak az otthont, az otthonosságot, illetve egy belső hazát kénytelen választani. Másutt is reflektál a költő erre a helyzetre, nosztalgiával sorolja, hányán és hányán hozták a rendszerváltás előtt országhatáron keresztül a szeretetet („a jó érzést"), vagy azt idézi, hogy nap mint nap erősíthette a haza a magasban tudata az utódállamokban élő magyarokat, minthogy „volt egy hazánk a rádióban, / hol minden délben harangoztak, / és éltették a szabadságot", mára viszont az egykori „szeretet- műszer" elromlott... (Delikát) Fellapozza ugyanakkor a magyar krónikát is a költő, a múltban keresve példát olyan esetekre, amikor valamilyen okból kifolyólag elveszítette az egyén a hazáját. „Lehet, boldog volt mégis, / kit száműzött a német" - írja Mikes helyzetéről elmélkedve (Nincs). A Rodostóba látogató költő fontosnak tartja kiemelni, hogy a hírneves száműzött megbékélt sorsával („sóhajtott egyet-kettőt, t s megkönnyebbült titokban, / hogy úgyis minden eldőlt // már réges-rég az égben”), amire különben hite indíthatta, s amiben megerősíthette egy külsőség, a tenger látványa: „nem megy a víz semerre, / apállyal és dagállyal / egy helyben jár örökké". A folyóvíz képe viszont, mint az előbbivel ellentétes tartalmú motívum, szintén helyet kap a versben, s amellyel a költő ezúttal hazáját mint mozgásban lévőt szemlélteti. Ez is ugyancsak „folyton jön valahonnan, / és nagy ritkán kiárad, / de aztán visszaloccsan, (...) hol szűkül, hol kitágul, / vajúdik csak a medre". Egy régmúlt esetről, a sorsával, azaz a hazavesztéssel egy idegen tenger partján megbékélt Mikesről meditálva kettős érzés fogalmazódik meg a folyók mentén élő mai erdélyi magyar költőben: „Nekem van is, de nincs is, / jön-megy, akár egy hullám." Márai vetette papírra egykor, Zágont felkeresve, hogy „a magyar író mindig egyfajta számkivetésben él: néha itthon, néha Rodostóban". A történelmi tudatot oly mértékben alakították át a huszadik század politikai és társadalmi megrázkódtatásai, a „trianoni kényszer" például, hogy mára már ez a megrendült tudat határoz meg hazához és nemzethez fűződő érzéseket is: „tudom, hogy lehetne, / és mintha mégse tudnám..." Ezt mint tényállást azzal támasztja alá, hogy fontos lelki és szellemi értékeitől már születése előtt megfosztották: „hol volt, hol nem volt az az ország, / meg sem születtem s itt hagyott" (Second hand). Ebből kifolyólag a haza-élmény hiányának az érzése erősödik fel a költőben - ez az érzés különben áthatja a közösség közérzetét is -, ami a hazafiság gondolatkörébe illeszthető versekben ölt testet. Ilyen versek teszik ki az új Markó-kötetet, legalábbis annak java részét. S mindez egy olyan irodalomtörténeti pillanatban történik, amikor napjaink magyar költői általában is igen erőteljesen jelenítik meg a hazához kapcsolódó lírai attitűdöket. Ezt mutatta be nemrég Elek Tibor A költő hazája napjainkban című tanulmányában, hangsúlyozva, hogy igenis nagy hangsúlyt kapott az utóbbi két évtizedben „a hazához való viszony artikulálása" (Bárka, 2013. 1.). Ha ez Markó Béla verseiben pátosz nélkül, iróniával és kritikus éllel is történik, egy erős szellemi és lelki kötődés a költő részéről tagadhatatlan, amit közvetlenül 111
