Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 12. szám - Murányi Sándor Olivér: Egész kifli
Kiugróm az autóból. Szaladok. Egészen a fáig. Közben még három kést döfnek a hasamba. A fa előtt térdre rogyok, mint amikor anyám megbüntet, és a sarokba küld. Most már a halántékom is lüktet, a kíváncsiság mégis mindennél erősebb. Hátrapillantok. Óvatosan. Lopva. Nehogy észrevegyenek... A bácsi kinyitja ajtóját, leveszi kabátját, eloldja nyakkendőjét és kigombolja fehér ingét. Gyors mozdulattal dobja be őket az ülésre, és az autó orra előtt átsietve Irina oldalához lép. Újra a fát nézem. Ősz van, ágain ott himbálóznak a sárga levelek az enyhe szélben. Majdnem eltakarja szemeim elől a folyót, amely néha összemosódik, amikor megint belém döfi valaki a tőrt. Felnyögök. Szemeimből kicsordulnak a könnyek, barázdákat vájva napok óta nem mosott arcomra. Ok is folyók. Fájó folyók. Sírva ismétlem magamban: - Enni akarok! Fejem óvatosan oldalra fordítom. A bácsi karjánál fogva segíti ki Irinát, és beülteti az én helyemre, a hátsó ülésre. A lány ekkor eltűnik szemeim elől. A magas embert látom csupán, amint eloldja nadrágszíját. — Hátha nekem is ad egy kis pénzt - reménykedem. Csak egy kicsit. Amiből meg tudok vásárolni egy... egész kiflit... Hetek óta nem fogtam a kezemben... egészet... A bácsi becsukja maga mögött a hátsó ajtót. Az autó himbálózni kezd. Újra a leveleket nézem. Mert ezt ígértem. Talán Irina is betartja ezúttal szavát, mert legtöbbször semmit nem ad nekem a fizetségéből. Az aszfalton heverő fél kiflikre mutatva von vállat. Ilyenkor szidni kezdem, de hiába. Kegyetlen, mint anyám, amikor kitesz télen a fagyba, hogy ne rimánkodjam bent a forró levesért. Mert nincs. Nincs leves. Leves sincs. A hús szóba se jöhet. Anyám abban reménykedik, ha kirak, elindulok magamtól guberálni. A kukákban mindig akad valami falnivaló. Neki is viszek valamit. Ő sose hoz, pedig naponta eljár koldulni. Nem tudom, mit csinálnak. Nem is látom. Mert az ablaküvegek bepárásodtak. Csak induljunk már! Vissza a Tescóhoz. És adjanak fémpénzt a markomba. Mintha évek telnének el. Egyre türelmetlenebbé válók. Feltápászkodom. Hányinger környékez. De nincs mit hánynom. Csak görcsbe rándulva öklende- zem. Ahogy egy kicsit megnyugszom, a fatörzsnek dőlve figyelem a nem fájó folyót. Partjához közel színes műanyagokat dobált bele valaki. Körülöttük furán habzik a víz. Én is hajítanék egy lapos követ, amivel szőni tanított régen Apám. - Úgy kell dobd, hogy minél többször kiugorjon a hullámok közül, miközben repül — figyelmeztetett. Nekem azonban most nincs erőm játszani. Csak nézem a fatörzs mögül a széles medret és a habokat. Ekkor hangokat hallok. - Gyere, kölyök, indulunk! - mordul felém a bácsi. Arca most elégedett. Erőtlenül szédel- gek vissza hozzájuk. Mindketten ruháikat igazítják. Valósággal beesem a hátsó ülésre. Indulunk. Újra láthatóvá válik a város. Jönnek-mennek a járdákon az emberek. A sofőr ülése mögé csúszom, hogy ne lássanak. Utoljára a sárga templomot látom. Amikor a Tesco parkolójába érünk, Irina, markában papírpénzt szorongatva, hirtelen kiszáll és elszalad. Ott maradok egyedül. A bácsira pillantok. Mereven néz. - Csak egy egész kiflire valót! - könyörgök kezeim összetéve. Nem tudom, mennyi idő telhet el, amikor a zsebébe nyúl, aztán kitessékel és elhajt. Ég a hasam és a homlokom. Egyedül tenyerem hűti valamennyire a hideg fémpénz. De nem sokáig. Mielőtt a kenyérrészlegre érnék, valaki hátulról lefog, és hiába kapálózom, hiába kiabálok, senki nem figyel rám, senki nem segít, elveszi tőlem a pénzt, majd faképnél hagy. Felsírok: - Anyu! 66
