Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 12. szám - Horváth Dezső: Messzi Imriske kegyetlen halála
Néhány nap múlva azonban kukacpostán szólt, talált valamit. Szinte postafordultával már ott is voltam nála, és tulajdon kezembe vehettem a Szegedi kir. ítélőtábla B523- as jelzettel ellátott iratát, amely 1920/38 iktatószámon őrződött meg. Fellebbezéssel került az ügy a táblabírák elé, a közbeeső lépésekről csak utalásokkal értesülhet, aki annyira nekiveselkedett az ügynek, hogy még mindig nem adta föl. Bodó István fegyházbüntetését 5 (öt) évre, Bodzsár Pálét pedig 2 (kettő) évre szállította le az ítélet, a melyből (sic) előzetes letartóztatásuk és vizsgálati fogságuk által a mai napig (1920. július 14-ig) mindegyiküknek 8 (nyolc) hónapot kitöltöttnek vesz. Ezzel a változtatással a kir. törvényszék ítéletét helybenhagyja. Az Indoklásban azt is olvashatom, Forró József és Kispál József tanúként! kihallgatása arra, hogy az elhalt sértett bicskával támadt Bodó Istvánra, s ez önvédelemből bántalmazta támadóját, a kir. ítélőtábla a bizonyítás kiegészítését egész terjedelmében mellőzte. A fellebbezés folytán tartott újabb tárgyaláson tehát a védelem azt szerette volna elfogadtatni, hogy Bodó István csupán visszaszúrt. Utcakölkök klasszikus bunyója is úgy szokott kezdődni, hogy a győztes visszaütött. Idézem a folytatást: „A kir. ítélőtábla az elsőfokú bíróság által a bizonyítékoknak megfelelően megállapított azt a tényállást fogadja el valónak, hogy az ittas - de nem öntudatlan - Bodó István bicskával rontott a mulatozó fiatalság közé, mire azok szétszaladtak, ő pedig Bodzsár Pállal együtt bántalmazási szándékkal utánuk eredtl,] s utolérvén közülük Katona Imre sértettet, őt Bodzsár botütésekkel leverte, Bodó István pedig bicskájával összeszurkálta. Ily tényállás mellett minthogy a szándékos bántalmazást illetően a vádlottak mindketten consenzusban voltak, a bekövetkezett halálos eredményért mint tettestársak felelősek, mert igaz ugyan[,] hogy a halálos szúrást Bodó István ejtette a sértetten, ámde a közös tettesi akarat és közreműködés egységénél fogva mindkét vádlott tettestársnak tekintendő, és Bodzsár Pálra nézve csak annyiban kisebb a felelősség, a mennyiben (sic) tettesi cselekvőképességének a mértéke kisebb Bodó Istvánénál[,] a mely körülmény csak a büntetés megállapításán jöhet figyelembe. Ez lehetett tehát az utolsó tárgyalás és a jogerős ítélet. Jogtörténészt kellene bevonnom a bogozgatásba, hogy megtudjam, meddig számítódott be a hétköznapi brutalitás enyhítő körülményeként az az állapot, amikor csak beivott valaki, mint a csacsi, és melyik esztendeig lehetett mentő tételként említeni az öntudatlanságig menő merevrészegséget. Előttem úgy tűnik, a föllebbezők még hivatkozhattak rá, de az ítélőtábla ezt az érvet kiütötte kezükből. Nem igazolódott be az utódok véres története a feleségével összevesző hibbant ember és a három legény összetalálkozásáról, meg a „még ma iszom valakinek a véréből" fölkiáltás se. Itt már szóba se jött a „hol vagytok, csorvai legények!" esetleges ordítás se. A puszta tény fájdalmas és leverő: Katona Imre „fiatal gazdálkodó", aki született tehetsége révén jobb sorsot érdemelt volna, közönséges legényként az öttömösi búcsúban halálos sebet kapott. Hogy eredendő délibábos ítéletünknek is maradjon kicsike hely, megengedhetjük magunknak ezt a föltételezést is: minek futott volna el, ha ő senkinek nem ártott. A kollektív legényvirtus falusi-tanyai változatának bicskájába futott bele. Többször is, mert a szurkálás ismétlésre utal. Az is ténynek tűnik, hogy az újság két tudósításában és a pör fordulóiban se jött elő egyszer se, hogy Katona Imre és az irodalommá lett Messzi Imriske ugyanaz. Vice versa is érvényes. Lehet, hogy Móra mégis hallott a gyilkosságról, de nem 42
