Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 12. szám - Grendel Lajos: Gulyás Béni

Nos, ma sem tudom, hogy mikor kezdődött... Másnap, augusztus 22-én majdnem délig aludtam, és kicsit furcsállottam, hogy nem jön a konyha felől semmi zaj, holott, ha jól tudom, Gulyás Béni már nyolc után fölkelt és megreggelizett, ami lábasok leverésével járt, hangos káromkodásokkal, ha oka volt rá, ha nem. Most viszont csend volt. Fél tizenkettőkor óvatosan benyitottam a szobájába. Jobban mondva benyitottam volna, ám a szoba csukva volt.- Ébren vagy? - kérdeztem aggódva, hogy talán, isten tudja, agyvérzést kapott, vagy mi.- Mi a fene, te még itt vagy? - kiabálta ingerülten. - A legjobb lesz, ha most tüstént hazamész - mondta, s úgy beszélt, mintha telefonon értekezne, hangosan, mintha süket volnék.

Szedtem a sátorfámat, és a következő percben már ott sem voltam. Még ragyogó nyár volt, a legkevésbé sem emlékeztetett augusztus végére, inkább a nyár elejére. Nem gondoltam semmi különösre, mert az a fickó, aki én voltam, húsz év körül járt, és eszébe sem jutott a kezdődő agylágyulás, ha ugyan agylágyulásnak lehetne nevezni Gulyás Béni esetét. Évekig arra gondoltam, hogy itt kezdődött az Alzheimer-kórja, augusztus 21-én, ez a megállíthatatlan betegség, amely után a halál a megváltás csodájaként üdvözül. Olyan jó ezt így elfogadni, olyan megnyugtató, mintha a betegségből a halál hozna igazi megnyugvást.

Csak az utóbbi időben - öregen és erőm fogytán - fogadom el, hogy lehetett ez másképpen is. Mert öreg lettem, mint a sivatag, a gyümölcsfák elszáradtak és elpusztultak, mindent belepett a homok. Lehet, hogy Gulyás Béninek mégis igaza volt. Jönnek a katonák, és mennek a katonák. Hogy oroszok-e vagy nem oroszok, mindegy. Gulyás Béni felfogta, hogy az ember húszéves korában nyílik nagyra, és hetvenéves korában ér el odáig, hogy eggyé válik a fűvel és a pusztával.

8