Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 11. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT HATÁR GYŐZŐ - Nekem egy egész városom van, „akit” szerethetek
- Magyarországon, Kecskeméten az életet nemcsak éltük és éljük, jól, rosszul, mint a fejlett országokban, de megéljük mindenségében, tehetetlenségében is. És ráadásul, ha az ember az összes elkövethető hibát megismeri, mert elkövette, akkor megértett mindent. Azt, hogy a szép emberi környezet, a jó ház az igazság szimbóluma. Én azonban az igazságon nem a hazugság ellentétét, hanem az ember által választott út helyességét értem. A helyes út a város folyamatos rehabilitációja, hogy se bánatot, se nosztalgiát ne ébresz- szünk az emberekben. A házak nem hazudnak, ezért az építész hiteles vallomása az alkotás: a házak, a belső és külső terek, épített környezetünk. Építészként tudom, hogy mindenki álmodozik egy helyről, amit sajátjának érezhet, és ahol jól érzi magát. Én is. Tudom jól, hogy történjen bármi az életemben, soha nem fogom elfelejteni ezt a helyet, és a város, Kecskemét emléke mindig sok érzelemmel tölt el. Ebből a városból így soha nem mehetünk el teljesen, mert az építők Kecskeméten nemcsak a város falait, hanem a város szellemiségét is felépítették nekünk. Vigyázzunk rá közösen! Véleményem szerint erről szól az építészet Kecskeméten. Mert ha a város szellemiségét, konkrét, meghatározó épületeit bontjuk el, vagy rosszul használjuk ezeket, akkor a történelmi emlékezetet pusztítjuk, a történelmünket hamisítjuk meg. Az emlékezet nélküli, az emlékezetét elveszítő települések életellenesek. Kecskemét most nagy lehetőség, korszakváltozás előtt áll: a mai mezőgazdasági jellegű város ipari és mezőgazdasági felsőfokú intézményi várossá alakulása elkezdődött. Ezért remélem, hogy az országban egyedül való Naiv Művészek Múzeuma és a külföldön is sikeres Szórakaténusz végre megkapja a felújítás és a normális működés lehetőségeit. És talán egyszer majd megint látható lesz a világon egyedülálló Michelangelo-öntvénygaléria, miután valaki eltünteti a műemlék épület főlépcsőpihenőjére kókányolt ajtót. Említettem, hogy a ceglédi kápolna szebb, mint az avatáskor. Ami nagyon fájdalmasan érintett, az a Naiv Múzeum állapota. De még így is fantasztikusan szép a környezete, olyan jó belépni a kertjébe! Korhad a fa? Lehet, hogy így kell lennie. A Szórakaténusz vezetője, Kalmár Ági pénz, munkatársak nélkül is a lehetetlent kísérti, hogy megakadályozza a két múzeum pusztulását. Ennek is így kell lennie?- Kerek születésnapot ünnepelsz. Hogyan fogalmaznád meg az eltelt hét és fél évtized számodra legfontosabb tapasztalatát?- Nem ünnepelek, amióta a „hetvenkedés" kora már a múlté. Néhány éve véletlenül találtam egy elveszettnek vélt József Attila-verstöredéket, amely 1950-ben a Révai Könyvkiadó által kiadott József Attila összes verse című kötetben még szerepelt. (Ezt a kötetet sajtó alá rendezte Kardos László; a felelős kiadó Barabás Tibor, a szerkesztő Vas István volt.) De ezután az 1955-ös, az 1966-os, az 1972-es és az 1977-es kiadásokból már kimaradt. Pedig a vers(töredék) utolsó sora talán a világirodalom legbüszkébb mondata. Legyen szép legalább a beszélgetésünk vége, ezért idézem most szeretettel a kevesek által ismert József Attila-verset: „Én világot, míg más családi házat örökölt, de én hozzátettem százat. Nem bántam semmi hercehurcát, rumlit, elültettem életem, mint a krumplit. Rejtély, hogy mit kínoztak, mért ütöttek: nem változtam és nem változók többet." 124
