Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 11. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT HATÁR GYŐZŐ - Nekem egy egész városom van, „akit” szerethetek
kásságának elismeréseképpen 1984-ben az UIA /Union Internationale des Architectes/ Robert Matthew-díjával tüntették ki, amit 1985 januárjában, az UIA kairói kongresszusán adtak át. Az írás az Architecture and Society 1986/1. számában jelent meg. Kerényi József ezt az írást tekinti munkássága egyik legfrappánsabb összefoglalásának.)- A kispesti Wekerle-telep, ahol felnőttél, meghatározó volt abban, hogy végül építészmérnök lett belőled?- Mondjuk rá, hogy igen. Szeretetben és korlátlan szabadságban nőttem fel a Wekerlén, hála szüleimnek. 15 éves korom óta készültem építésznek, gondolom, ebben ez a magas tetős városnegyed meghatározó volt.- Leveleztél Kós Károllyal, aki a telep városközponti magjának tervezője volt. Tudjuk a rólad megjelent korábbi írásokból, hogy meleg hangú válaszlevelet is kaptál tőle. Mire voltál kíváncsi, miért tartottad fontosnak, hogy Kós Károllyal felvedd a kapcsolatot?- Amikor Erdélyben jártam, szerettem volna személyesen átadni egy levelet Kós Károlynak, aki a kispesti Wekerle-telep főterének tervezését egy tervpályázaton a legfiatalabb indulóként nyerte el. De nem akartam őt zavarni, mert sokan jártak hozzá. Kértem Probstner Jánostól, a Kerámiastúdió vezetőjétől egy szép tálat, azt Kós néprajzos fiának kezébe adtam és kértem, hogy adja tovább az édesapjának. A levélben azt kértem tőle, hogy írja meg a Wekerle-telep központjának a tervezéstörténetét. Döbbenetes volt - egy hatoldalas levelet kaptam! Ahogy Kós Károly írta, neki már nem volt archívuma, mert a háború alatt mindene elveszett - hat hét alatt tudta ezt az igaz történetet rekonstruálni. Akkor jöttem rá, hogy a gyorsinterjúk, amelyeket gyakran kérnek tőlünk - őt is kérdezték rengetegszer -, valójában rögtönzések, s így bizony sokszor pontatlanok. Ahhoz, hogy valamit hitelesen elmondjon, Kós Károlynak is kellett hat hét. Egyebek mellett ezt is tőle tanultam.- Egyetemi éveid alatt voltak-e olyan mesterek, akik erős befolyással voltak arra, ahogyan gondolkodsz építészetről, városokról, emberi környezetről?- Természetesen. Ilyen volt Pogány Frigyes, aki nem tanította az építészettörténetet, hanem hihetetlen magas színvonalon előadott nekünk. De nem csak nekünk, a bölcsészkarról is átjöttek az ő előadásait meghallgatni. És aki rögtön fölrémlik még bennem, az Pelikán József. Ő a statikát oktatta az egyetemen, világszínvonalon. A korrektorok közül Komondy Zoltán nevét említem, ő később Svájcban lett világhírű építész. 1956 után voltunk, én 58-ban kezdtem az egyetemet, s akkor már nagyon sok egykori professzort elbocsátottak a régiek közül a forradalom alatti szerepvállalásuk miatt. Néhány éve a Műegyetem dísztermében köszöntöttük őket. Akkor a még életben lévők nevében Csonka professzor fogalmazott így: „Magyarok voltunk, útkeresők voltunk, dicstelenül kellett a katedráról lelépnünk."- Amikor befejezted a Műegyetemet, a sors döntése vagy a személyes választásod volt, hogy azonnal az Országos Műemléki Felügyelőséghez kérted magad? Vagy friss diplomásként ott jelölték ki a helyedet?- Abban az időben bennünket keményen irányítottak, mondván, hogy a fiatal mérnök urak csak ne ugráljanak. Államvizsga után kitűztek néhány kivitelezői állást, oda lehetett jelentkezni. A dékáni hivatalban nézegettem a kiírásokat, kerestem, hogy hová mehetnék. Végig csupa kivitelező cég hirdetett állást, én pedig mindenképpen a műemlékesekhez akartam kerülni már hosszabb ideje. Mit ad a sors, egyszer megállt mellettem egy hölgy, mikrofonnal a kezében, és kérdezte, mit csinálok? Nézem a kijelölt, a szóba jöhető helyeket. Na és? Esélyem sincs, válaszoltam, mert műemlékes szeretnék lenni, olyan állást pedig 89
