Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 11. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT HATÁR GYŐZŐ - Kabdebó Lóránt: Határ Győző írói pályaképe
A Heliáne még megjelenhetett 1947-ben. A Liturgikon is, Határ Győző verseinek hasonló poétikai szempontok szerint szerkesztett gyűjteménye 1948-ban. Az Őrző Könyve 1949-ben már nem. Addigi novelláinak gyűjteménye, a Tamás Evangéliuma sem; ennek tartalomjegyzéke árulkodó, két novella csak nevével szerepel, a cím mellett a gépelt keresztjei azt jelenti, hogy „elveszett a Cenzúrán". Legfeljebb barátok olvashatták néhány sokszorosított példányát. A Tamás Evangéliumának kezemben lévő bekötött, könyvet imitáló példányában ezt olvashatom: „ebből a kéziratból öt példány készült ez az 5. sz. példány". Hasonlóképp juthatott el Az Őrző Könyve is barátokhoz. Köztük Szabó Lőrinchez. És vagy értették, vagy nem. A Heliáne zárószava: tolerancia. Az Őrző Könyve: a tolerancia nélküli világ. A Lakatos Istvánról készített monográfiámban jeleztem: a fasizmus, a század botránya egy megrázó esemény volt, amin túl lehetett jutni. Égetten, káprázó szemmel, de: a túlélés esélyét melengetve. Ha szétfeszítette is az emberi összetartozás kereteit, ellenében lehetett hivatkozni az emberi kapcsolatok szentségére. A szerelem így lehetett az antifasizmus szimbóluma. A tragikus meghasonlás ezután következett: akik fegyvertársak voltak az emberség és az emberiség nevében - a győzelem után szembekerültek. Mást-mást értve a szabadság fogalmán. És mihelyt a megosztódást hatalmi helyzet is minősítette, az összetartozás érzése helyett a gyanakvó éberség válik jelszóvá, szemben vele pedig a mártír magánya szimbolikussá. Pilinszky, Nemes Nagy, Rába, Lakatos, Határ Győző - más-más megfogalmazásban, de ebbe döbbennek bele. A tolerancia helyett az állandósult viszályt és veszélyt észlelik. A valahai ideális forradalmár Határ Győző számára nemcsak a megpróbáltatások megújulását jelenti - mint barátai esetében - a sztálinizmus hazai megjelenése, de eszmei alapjának, a haladáseszmének a végleges megkérdőjelezését. „Valami »tökéletesnek« a tönk- remenése csak a belebukott nemzedék számára tragikus " - írja Az Őrző könyvében, summázva saját csalódását, egyben szituálva is azt. Az ostrom utáni pillanatban még megírt egy kétszázötven oldalas irányregényt, Zsuzsika fényképalbum címmel, benne Dosztojevszkij A kamasz című regénye mintájára kiáltványt intézve Magyarország honleányaihoz, biztatva őket az új rend támogatására és támogattatására. De a személyeskedés, intrikák mindjárt kedvét szegik. Míg a kor jellegzetes gesztusa a „polgári" múltját megtagadó-takargató attitűd lesz, Határ Győző - épp fordítva - egy egész forradalmi hangvételű (Ragyogó szívvel remete daccal címmel a Bokor és Vajnánál kinyomtatott) verskötetét tűzre veti - visszagyűjtve a példányokat. Irányregényét pedig csak emléknek őrzi kéziratban. Kései regénye, a Köpönyeg sors hősének a helyzetét ekkor éli meg, a hitehagyó Julianosz alaphelyzete ekkor csírázhat benne. (Persze más benne élni egy történelmi helyzetben, inkább érzékelni, mint érteni - és megint más történelmi távlatból megítélni a benne tevékenykedőket. A Liturgikon darabjait vagy Az Őrző könyvét ma olvasva pontosan értelmezhetjük a korra adott egyfajta válaszként. Mint ahogy az író maga is egészen másként éli át, építi meg Julianosz tudati válságát sok évtizeddel a személyes élménycsíra megszületése után. Határ Győző maga utasítja vissza a direkt összefüggést már idézett - 1987. augusztus 30-i - levelében a Jelenkor számára a könyvről tervezett tanulmányom olvasásakor: „Mármost hogy Julianoszomba akarva-akaratlan beloptam egykori »forradalmár« voltomat? Igazán gondolod? Vajon. Komolyan azt képzeled, hogy csak mert ötven évvel ezelőtt »forradalmár« voltam - hogy ez mindmáig nem távozott a szervezetemből és hogy foglalkoztat egyáltalán?") De a művek utólagos megítélése szempontjából is jellemző lehet a környezet reagálása, esetleges értetlensége, amikor érdeklődő távolságtartással fogadja a csapdába esett társ - másmilyen - jajkiáltását. A múltból előkerült néhány reagálás töredék. Mint becses archeológiái maradványt, idézem Szabó Lőrinc sorait. A Válasz rovatvezetője így köszöni meg a még ismeretlen költő verseit, a Liturgikont: 39
