Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 11. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT HATÁR GYŐZŐ - Kabdebó Lóránt: Határ Győző írói pályaképe
A háború után írott könyvekben a kísérlet, a kaland és a játék más értelmezést kap és megítélést vált ki. A személyes szabadságot megcsúfoló valóság kísérteties jelenetei másfajta hangszerelést kényszerítenek a műfaj újabb alkotásaira. Az illúziók visszavétele következik, tematikai önkorrekció: Egy regény regénye (Sinkó Ervin), véres-komoly játék: Kentaur (Karinthy Ferenc) vagy a kettő egymásban megméretése: Heliáne (Határ Győző). „Három nap alatt a mongol vallatókamra egész repertoárjával megismerkedtem; nem szégyellem bevallani, harmadnap Dambin Dzsamcang mindent tudott rólam, még azt is, amivel édeskeveset törődött: de betörték egyik arcüregemet, kezemen-lábamon vérzett minden köröm. Belöktek a közös zárkába: ásongó hosszú üreg volt, teli Dambin Dzsamcang foglyaival, szárte kereskedők, szökevény tangutok és néhány kínai ambán, turkesztániak. Csöppet sem csodálkoztam, hogy ott találom holmijaimat: melléjük vánszorogtam, és leestem... kínozz meg, és megmondom, ki vagy." A kísérletező regény szellemi-világnézeti tájékozódása a kaland veszélyérzetével társul. Malraux „remény"-értelmezése a jellegzetesebb változata. A csillogó, vonzó, lázas kísérletek, elméletek hiába kísértenek, a kegyetlen valóság ellenében az élet alaphelyzete emelkedhet meghatározóvá: a társas összetartozás. Radnóti végszava éppúgy ez, mint A pokol tornácán című nagy sikerű ostromversét alakítgató fiatal diák, Lakatos István belépője az irodalomba, de hasonló végeredményre jut a magára maradt ember életmeditációját végző Szabó Lőrinc a Tücsökzene záróversében. Határ Győzőnél: „...ó Violante, talán már egyre megy, hogy nem küldjük el, de lehetetlen, hogy ne írjunk kedvesünknek: lélegzetvételünk, öröm-parányunk, ami kéjmérlegünket naponta billenti, és ha élünk még, egyedül azért, hogy ezt kedvesünknek elmondhassuk..." És nem mond ellent a közösség felé tekintő társas meghatározottságnak a magány vágya sem. Nem az embertelen magányé, hanem a meditáció lehetőségéé, amelyben rendezni lehet a tapasztalatokat, és amely éppen a kínzó eseményektől való elvonatkozást segítheti. Mintha a Levél a hitveshez szituációja ismétlődne - de egyben Hongriuscule előképe is már. „Kedvesének" mondja az egyik szereplő képzeletében ezt a vágyát, ez a társas meghatározottság oldja a keserű-konok szavakat: „...ó Violante - azt hiszem, az ember legállatibb igénye, hogy néha egyedül legyen. Ha megérem az ostrom végét, és ebből a hármas börtönből kiszabadulok, nem az lesz az első dolgom, hogy az embertolongásban részegüljek, hanem hogy újra megszerezzem a szabad magányt... - egy országot egy magáncelláért...!" Ugyanakkor a Heliáne ennek a már csak fiktív társélménynek éppen a lehetetlenségét tételezi fel: a térbeli és időbeli beszédek éppen hogy egymást keresztezetlenül hangzanak, elkülönbözött terekben és időkben. A dialógus monológok montázsát adja: a találkozás csak a műalkotás terében és idejében következik be annak demonstrálására, hogy mindenfajta találkozás kizárt a szövegbeli szimbiózison kívül. Ezáltal a Heliáne olyan műalkotásként tűnhet fel, amely még imitálja a klasszikus modernség megalkotottság igényét a másodmodernség azon tudatának sejtelmében, hogy ez a megalkotottság csakis a szövegek egymás mellé szerkesztődésének posztmodern szövegszerűségében valósulhat meg. Ezáltal a század prózájának poétikai magas pontját találván el. * * * 38
