Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 10. szám - Beke József: Bonyodalmak az Arany-versszövegek és magyarázatok körül
Több Arany-kiadásban hasonló „szóigazítást" találunk a Buda halála VIII. énekének 73. versszakában. Itt arról van szó, hogy a két asszony, Buda és Etele felesége összeveszett egymással, de a férjek parancsára látszólag megbékülnek. Ekkor írja a költő: Ámde, mikép sírást ha gyerek elhagyja, Sajog a két asszony szive-indulatja; Mosoly űl a szemben, csevegés a szájon: De nem óhatják, hogy odabent ne fájjon. Arany itt azt fejezi ki, hogy az asszonyok kedélyesen csevegnek, de nem tudják magukat megóvni, megmenteni az előző veszekedés fájdalmas emlékétől, vagyis szívük mélyén ott maradt a tüske. Voinovich kiadásában talán a nyomdász nem értette az óv igének ezt a régies, v nélküli alakját, de rájött: csak egyetlen betűt kell beszúrnia, hogy „értelmes" szót kapjon, így lett az óv igéből óhajt: De nem óhajtják, hogy odabent ne fájjon. Ennek így nem sok értelme van, de a későbbi kiadások ismétlik a hibát, nem törődve azzal, hogy az egész sor értelme szinte ellenkezőre változott. Ez a következő hiba csak véletlenül derülhetett ki, annyira nem feltűnő. Az írjak? Ne írjak? című vers legelején olvashatjuk az eredetiben: Eh, félre tőlem együgyű szerénység! Máshol megy az: itt minden a legénység; Szerény koldúsnak táskája üres; Ki mer, nyer, és talál az, ki keres. Teljesen jónak látszik az újabb kiadásokban található ilyen sor: Szegény koldusnak táskája üres. Csakhogy éppen azért lett nekem ez gyanús, mert túlságosan is szimpla és természetesen, hétköznapian odaillő a szegény jelző a koldushoz meg az üres tarisznyához. Persze csak akkor illik oda, ha sajnálkozni akarunk a kolduson. Arany versében azonban nem sajnálatról, hanem egy általános alapigazságról van szó, amely szerint a szerény ember mindig a rövidebbet húzza az életben. (Természetesen Arany-igazság is ez: a költő személyes élettapasztalatán is alapszik, s ugyanakkor tükre a költő egyéniségének is.) 6 A közismert Epilógus című vers a nevezetes Kapcsos könyvben a költő kézírásával maradt ránk. Ha összevetjük ezt a mai verskiadásokban, iskolai szöveggyűjteményekben található szövegekkel, vannak eltérések. Úgy tűnik, mintha a különbségek csupán a helyesírás változásából következnének: a kötőjeles „benn-ülő" helyett „bennülő", „félre álltam" helyett „félreálltam", „a mit" helyett „amit" stb. Van azonban egy olyan eltérés is, amelyet nem indokolhat a helyesírási szabályok változása sem. Ezt nem is hagyhatta jóvá a költő, mert az életében megjelent nyomtatásban is különírva jelent meg, ez pedig a „nagyra vágyva" kifejezés. Az, aki ezt először egybevonta a kritikai kiadásban, az a kifejezés első szavát ugyanolyan igekötőnek gondolta, mint a „félre álltam" előtagját. Pedig nem az, nagyra igekötőnk nincs, így nagyravágyik ige sincs, tehát az ebből képzett határozói igenév: nagyra vágyva a mai helyesírás szerint sem írható egybe. Egészen más a grammatikai helyzet a nagyravágyás, nagyravágyó főnevekkel, ezek már nyelvünkben létjogosultságot szereztek, ezekre a helyesírás külön kitér, ezek egybeírandók. Egyébként a kitűnő Arany-szakértő Barta János debreceni professzor sem követte a „kritikai" kiadást: az általa 1956-ban 80
