Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 9. szám - Kabdebó Lóránt: Kései igazságtétel
A másik tanulmány hőse az egyetlen nagyregénye megírása után Shelley sorsára jutó Ippolito Nievo, a hajóútján a viharzó tengerben pusztuló garibaldista forradalmár. A regény „Velence második elbukását" idézi fel, „az eszményeken elvérző élet nagy, tragikus magányát teremti meg Nievo a legmegkapóbb alakjai közé tartozó Lucilio és Clara személyében". Politikai iratában, „korának egyik legszebb emberi s politikai dokumentumában" pedig beláttatja: „Hibánk, hogy csak a könyvekben s az irodalmilag művelt emberek véleményében kerestük azt a közvéleményt, amely - csak képzeli, hogy az egész nemzethez szól s az utókorhoz is." Nievo sorsának, regényének és utolsó röpiratának elemzésével Szauder József a kikövetkeztethető, de meg nem valósulhatott életút és írói pálya elsiratását indokolja. Akár ha saját társai és az Újhold folyóirat sorsáról olvasnánk, ahol maga is mindmáig sokat idézett esszéjét közölte Kosztolányi Hajnali részegségéről. Paradox módon mintha a pályakezdő tudós szellemi végrendelete fogalmazódna. Harmincévesen, 1947-ben, 1948-ban. A terjedelmes, ma is érvényes és értékes irodalomtörténeti tanulmányokat sorjázó kötet bemutatja, miként kényszerül Szauder József csodálatos elemzőkészségével állandó vívódásokra az akkor kötelező megszólalási módokkal. Diadal ez a kötet, az érdem győ- zelemvevése hatalmi poklokon. És amint a kötet újabb és újabb rétegeit elérem, úgy alakult ki szemem láttára egy nagy tudós eddig ismeretlen arculata. Tanítványa voltam, a mesterséget tanácsaira figyelve sajátítottam el, mégis egy rejtekező világ teljessége vált nyilvánvalóvá a kötet megismerése során. A kötetet szerkesztő, az olasz nyelvű tanulmányokat magyarra fordító és összeállító Sárközy Péter azt írja utószavában a Pellico a börtönben című tanulmányról: „Minden leendő magyar italianistának tanulmányai kezdetén el kellene olvasnia Szauder József Pellico »fogsága naplójáról«, a Le mié prigioniról írt elemzését, ahol nagy pszichológiai elmélyüléssel magyarul elemzi az olaszul idézett romantikus szöveget." Én pedig azt mondom, hogy a Dante első magyar fordítása, 1806 (Döbrentei Gábor ismeretlen Commedia-}ordítása) című Szauder-tanulmányt nemcsak „leendő italianistáknak", hanem minden leendő filológus számára tenném kötelezővé. Nem témája okán, hanem módszertani előtanulmányként. Úgy gondolom, nagyszerű példája lehet ez az írásmű, hogy egy szerencsés filológiai találatot (mert minden filológiai összefüggés megtalálása végül is szerencse kérdése is!) hogyan lehet a maga értéke és rangja szerinti arányossággal feldolgozni. Idézem hosszabban, minden kollégámnak okulására: „Döbrentei fordítása esztétikailag semmit sem ér. Nem a próza miatt - kortársai tudtak igen szépen, költőien fordítani prózába idegen klasszikusokat, s különben is: a versnek prózába áttétele nálunk Kazinczy szerencsétlenül járt Szent Hajdan Gyöngyei-jéig bevett szokás volt. Még modern szemmel is értékelni lehet verseknek prózai fordítását (lásd Babits véleményét a »prózai fordításban vezető« franciákról). Döbrentei fordítása nem azért rossz, mert prózai, hanem azért, mert a huszonegy éves egyetemi hallgató nem mindenütt értette meg Dantét, és fordításának még nem tudott korszerű - romantizálódó - stílust adni. Küszködik a megértésért (pl. a némán világos egészen rossz a d'ogni luce muto visszaadására, de erre ő is rájön, s javítja a margón: hol setétség van), s fáradságosan írogatja körül a tömör dantei kifejezéseket. Csak azt a kicsiny érdemét kell elismernünk, hogy törekedett az erő visszaadására: ilyenkor rátalál valamiféle oly megoldásra, mely maradandónak tetszik, a babitsi értelemben (aki a jó megoldást, az általa legjobbnak ítélt megoldást alázatosan átvette elődjeitől - persze nem Döbrenteitől). Az olasznak e sorát: Ruppemi Talto sonno nella testa un grevetruono... (Inferno IV. 1-2.) Döbrentei így adta vissza: »Mély álmomat egy nagy dördülés szakította félbe, 's úgy megrettentem«; Babits pedig így: »Mély álmom durván szakította széjjel egy súlyos dörgés«. Az egyezések egy kis dicséretet engedélyeznek Döbrentei részére. Vagy a darvak híres hasonlata az 5. énekből: E come i gru van cantando lor lai, faccendo ina aere di se lunga riga - Babitsnál: »S mint búsan szállnak őszi darvak légben 74
