Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 9. szám - Szepesi Attila: Jeruzsálem tornyai: versciklus
a budakeszi tüdőszanatóriumban, ahol tébécés barátomat látogattam meg. Kinn feküdtek egymás mellett a jégcsapok-lepte téli teraszon. Csak elgyötört arcuk látszott ki a temérdek gyapjútakaróból. Béla, Béla Egy kurta évig a Széchényi Könyvtár Hírlaptárában dolgoztam érettségi után, mert első nekifutásra nem vettek fel a szegedi főiskolára. Gyakran betoppant az olvasóterembe egy kopasz öregember, akit idősebb kollégáim nagy áhítattal duruzsoltak körül, Béla, Béla. Megkérdeztem, ki ez a bácsika, mire azt felelték, a legokosabb magyar ember. Okos vagy sem, én nem voltam elragadtatva Hamvas Bélától, mert egyik katalóguscédulát körmölte a másik után, és nekem kellett ingatag létra hegyében billegve lehalásznom a polcok tetejéről a csupa-por folyóirat-kötegeket. Picasso Frédi bácsi anyám könyvtári kollégája volt és titkos széptevője. Amikor megtudta, hogy festek meg rajzolok, végignézte mappám nonfiguratív krikszkrakszait. Dünnyögött, tanulnom kéne, majd elmesélte, hogyan találkozott Bécsben Richard Strauss-szal, ismerte továbbá a muzsikus Olivier Messiaent, Párizsban pedig felkereste Picassót, hogy átadja neki Czóbel Béla üdvözletét. A festő némán hallgatta és mappájába rajzolt közben, aztán a papírt szemétbe hajította. Ne dobja ki, adja nekem azt a lapot, szólalt meg egyszer Frédi bácsi, Picasso feléje nyújtotta a tusrajzot és csak ennyit mondott: tízezer frank. Nincs nekem annyi pénzem, nyögte szegény Frédi bá, mire a festő vállat vont, a lapot összegyűrte és belehajította a szemétkosárba.
