Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 9. szám - Marton László: A madárlátta ezredes
ha kérdezik, nem felel, csak legyint, mint aki máris többet mondott a kelleténél, pedig nem szólt egy árva szót sem. Vacsora végeztével kézen fogja Polkovnyik ezredest, és beviszi a hálószobába. Leereszti derékig érő, sűrű aranyhaját, és mint aki megadja magát sorsának, végigfekszik a nászi ágyon. Polkovnyik ezredes, miközben derékszíjával vesződik, csizmájával bíbelődik, lopva körülnéz, és látja ám, hogy a padlót vérfoltok borítják, a falat vérnyomok rútítják, a lepedőt vérpettyek tarkítják. Most már tudja, hol keresendő a csalafintaság! Hát ott, sehol máshol, hogy az elvtársnőnek nemcsak a szájában van harminckét ragyogó, egészséges foga, hanem abban a porcikájában is, amelyet ősanyánk, Éva fügefalevéllel takart el a Paradicsomban! Valljuk meg őszintén, egy kicsit az inába száll a bátorsága. Most érti meg, miről beszélt a három ajtó: arról, hogy nincs visszaút! Felsóhajt, keresztet vet, megcsókolja sapkáján a vörös csillagot. „Egy életem, egy halálom, csak azért is megpróbálom!" Azzal tövig nyomja vasdorongját Sztálin elvtárs egyetlen lányába, Világszép Szvetlánába. No és mi történik, mi lesz ebből? Sírás, rívás, fogak csikorgatása! Reccsenés, roppanás, robbanás! Olyasféle sűrű kopogás, mint amikor az egyszeri vak ember bottal tapogatózik az erdőben, vagy mint amikor Kollontaj elvtársnő nyakán egy diplomáciai estély közepette elszakad az igazgyöngyökből fűzött nyaklánc! Világszép Szvetlána harminckét foga - mármint az a harminckettő, amely nem a szájában helyezkedett el - mind egy szálig beletörik a Lenin Kohászati Művekben gőzkalapáccsal kovácsolt acélfalloszba, amellyel az Élet Vize ajándékozta meg Polkovnyik ezredest. Bezzeg, most nem búslakodik a mi hősünk, bezzeg, most szemernyi kétsége sincs, mi a teendő! Búslakodik helyette Világszép Szvetlána, sír-rí, mint a záporeső. Sajnálja a metszőfogait, siratja az őrlőfogait és gyászolja a tépőfogait, mert azt elfelejtettem mondani az imént, hogy tépőfogai is voltak neki, mint a Romulusról és Remusról gondoskodó farkasszukának. Polkovnyik elvtárs akkurátusán összeszedegeti a kitört fogakat egy üres konzervdobozba, aztán legjobb tudása szerint vigasztalja Sztálin elvtárs egyetlen lányát. Eredményesen vigasztalja először, sikeresen vigasztalta másodszor és tökéletesen megvigasztalja ki tudja, hányadszor. Én tudom, de nem mondom meg, mert inkább azt mondom el helyette, hogy mire Világszép Szvetlána tökéletesen megvigasztalódik, addigra Polkovnyik elvtárs vasdorongja színarannyá változott, és szép, szabályos cirill betűkkel az van belevésve, hogy: „SZGYELANO V SZSZSZR". Ha most azt hiszitek, hogy itt a vége a mesének, akkor alaposan melléfogtatok, mert az utolsó próbatétel még hátravan. Soha ne bízzatok a sárkány adott szavában, mert hamis annak minden porcikája! Polkovnyik ezredes kézen fogja a boldogságtól sugárzó Világszép Szvetlánát, és odaáll a sárkány elé: „Próbálkoztam, próbálkoztam, és tessék, nem jártam pórul. Úgyhogy viszem a szép lányt, csüssz!" Mutatja a harminckét kitört fogat, mutatja a színarany vasdorongot, de a sárkány csak vállon veregeti, és így szól 34
