Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 9. szám - Lengyel András: Egy ünneplendő nyolcvanéves
a mester-tanítvány viszonyban, személyesen továbbadott tudásra emlékeztet. így az ő tanári munkája is utólag már csak részben kontrollálható. S csak ami le van írva, ki van nyomtatva, az látszik. De az is elegendő ahhoz, hogy valamennyire megsejthető legyen, mit adott tovább tanítványainak. Néhány nagy termékenységű kollégájához mérten keveset publikált, olyannyira, hogy egyesek, ahogy Osvát Ernőt is, őt is valamiféle „hallgató" irodalmárnak látják. Ez azonban megtévesztő interpretáció. Részben azért, mert egy ideig, pályája egy jól kitapintható pontjáig, valójában nagyon is publikált, fontos, sőt alapvető dolgokat írt meg. Amikor pedig „elhallgatott", csak médiumot változtatott: a nyomtatott betű helyett az élőszóra bízta mondandóját. A valóságfeldolgozás, amely minden tudományos teljesítmény alapja és feltétele, mindvégig, „hallgató" korszakában is jellemezte, jellemzi. Nemcsak „olvasott", s az olvasottakat adta tovább, hanem, az olvasás szó mélyebb értelmében, a magyar kultúra egyféle értelmezését is elvégezte. S mindebből a magyar irodalom s kultúra olyan átfogó s koherens összképe állt össze, amely értelmezési irányokat és lehetőségeket nyitott meg, amely a tanári munka keretei között orientálni tudta tanítványait. Úgy teremtett „iskolát", hogy ez a gyanútlan szemlélőnek föl sem tűnik, valójában a tanítványok, öntudatlanul is, belső vitáik ellenére is, sajátos, és számos vonatkozásban hatékony hálózatot alkotnak. 5 Pályája első nagy, mondhatnánk, még „víz feletti" szakaszának publikációiból kielemezhető, merre vezetett útja. Ha madártávlatból áttekintjük e szakasz fontosabb publikációit, néhány tájékozódási irány jól kivehető. Jól látszik például, hogy az érdeklődés középpontjában a magyar irodalom klasszikus modern vonulata állt. Több változatban, s többféle megközelítésben is. Nem véletlen, hogy ennek az irodalomnak a központi teljesítményével, Ady költészetével is szembesült. Az egyetemi Actában ugyan csak két Ady-tanulmánya jelent meg (1966, 1977), s voltaképpen mindkettő ugyanarról a versről (Az Ős-Kaján) beszél. Ady ilyen kiemelése, s ugyanakkor a lehetséges megközelítések közül éppen a versinterpretáció választása mégis szimptomatikus. Irodalomszemlélete centrumába világít bele. Jól látható, az irodalom heteronóm természetével számol. A kontextus, az irodalom szövegen túlterjeszkedő szerepét elismeri, bekalkulálja, s ha kell, rekonstruálja, föltárja, de maga a mű, a szöveg érdekli igazán, arra összpontosít. Közel megy a mű szövegéhez, szinte sorról sorra elemzi s értelmezi, s a motívum, mint a versszerveződés jól megfogható építőeleme, megfogja figyelmét - a verset igazában a motívumok sajátos hálózataként ragadja meg. De e motívumhálózatból, amelyet egyébként nagy gonddal ír le, föltárva összefüggéseik rendjét, nem pusztán retorikai következtetéseket von le. A mélyebben fekvő, antropológiai (s az antropológiain keresztül: történeti) kérdések fölfejtése izgatja. Az, amiért a vers megszületik, de ami a szövegen túl van. A következtetések levonásában azonban mértéktartó. Kevesebbet mond ki, mint amit tud vagy sejt, ám interpretációja belső dinamikáját éppen ez a feszültség hozza létre. (A szövegolvasásnak ez a módja majd szerkesztőként is sajátja lett, s kézirataivá8
