Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 9. szám - Lengyel András: Egy ünneplendő nyolcvanéves

időszak, amely számára a tanulást, s következésképpen a mobilitás lehetőségét is megadta, aligha volt élete könnyű szakasza. De - s ez a lényeges a történetben - ez az időszak is javára vált: épen, torzulatlanul került ki belőle, sőt „szerencsés" emberi adottságai továbblépése lehetőségét is megteremtették: „bent maradt" az egyetemen, a magyar irodalomtörténet oktatója lett. S elindulhatott egy nagy s hosszú tanári pálya.

Pályája első szakaszának, az „Ilia-jelenség" előtörténetének legnagyobb eredménye mégsem a tápai fiú egyetemi oktatóvá válása. Ez csak a külső, mások által is érzékelhető „társadalmi emelkedés" manifesztálódása. Az igazi eredmény, úgy hiszem, mélyebben fekvő, rejtettebb, de összehasonlíthatatlanul fontosabb. Az egyetemi oktatóként pályáját megkezdő első generációs értelmiségi, amellett, hogy szociológiai értelemben új státust vett föl, azt a személyiségképletet is kialakította, amely majd - érett s letisztult, az útkeresés stádiumán túljutó formájában - saját igazi szerepe lehetőségét is megadta.

Mi jellemzi ezt a személyiségképletet? - nehéz pontosan megmondani. Kívülről közeledve hozzá, leginkább a visszafogottság, a szerénység, vagy ha élesebben akarok fogalmazni, a szemérmes rejtőzködés vehető észre. Olyan ember, aki kerüli a harsány, végletes gesztusokat, a megalapozatlan, elsietett ítéleteket. Inkább kérdez, tájékozódik, megért, semmint ítélkezik. De ez nála több és más, mint a ravasz politikusok pragmatikus óvatossága szokott lenni. S ő nem is „politikus", hanem értelmiségi, a szellem embere, aki a másik embert nem eszközként, hanem értékteremtő lehetőségként fogja föl. Empátia és jóindulatú segítőkészség vezérli. Gesztusai mélyen emberiek. Az emberi méltóság föltétien tisztelője, nemre, fajra, felekezetre vagy nációra való tekintet nélkül. S ez a tisztelet nemcsak az irodalom, vagy általában a szellem embereire terjed ki, akiktől irodalmárként várhat „valamit", ez a tisztelet részéről a takarítónőt vagy valamely leghétköznapibb foglalkozás művelőjét is megilleti. Ebben a személyiségképletben persze fontos az intellektuális teljesítmény iránti méltánylás, de egyáltalán nem kizárólagos: az emberi méltóság tiszteletét mindenkire kiterjeszti. Ennek a nem deklarált, de folyamatosan gyakorolt elvnek a gyökerei valószínűleg visszavezethetők az evangéliumi kereszténységre, a nem egyházias, „laikus" vagy népi vallásosságra, de ez az ő esetében nem azonosítható a ceremoniális, egyházias vallásgyakorlással. Hitét nem kívül hordja, belülről vezérli. (Mégsem teljesen véletlen, hogy számos besúgója között papok is akadtak. A III/III-asok szolgálatába szegődő H. I. vagy B. Gy. egyik feladata például az volt, hogy róla jelentsenek.)

E személyiségképletben fontos helyet foglal el a kétkézi emberek világa iránti tisztelet. Ez megint nem csupán eredete valamilyen kegyeletes maradványa. A fizikai munkát, amíg bírta, maga is gyakorolta. Amikor a hetvenes évek közepén, meghurcoltatása idején, egyetemi fizetése mellett pluszpénzre is szüksége volt, hogy addigi kultúraközvetítő szerepét továbbra is betölthesse, éjszakánként rendszeresen vagont rakott ki a szegedi állomáson. Nem dicsekedett ezzel, de csinálta. S mindezt tudva érthetővé válik, hogy szemléletében, mélyen beépülve személyiségébe, ott van a szociális igazságosság szempontja is. Nem programo- san, nem politikus módra, de oly súllyal, hogy ne ossza semmilyen embert ember

6