Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Demény Péter: Fogazott boldogság

megóvja a giccstől. Akár a csodálatos A név, akár a csodálatos Rögzítő jut eszünkbe, rúgást érzünk a szívünk tájékán, de érezzük a szöveg mívességét, arányérzékét is, azt, mennyire tudja az elbeszélő, mikor kell megállni, letenni végleg.

Szándékosan választottam két olyan írást, amelyben egyes szám első személyű a mesélés. Békés nem spórolja, nem óvja, nem úriemberkedi ki magát a történetből. Sok olyan van persze, amely másokról szól (az Ej, mi a kő és a Ha letapad két példa csupán), de azok a bélyegek, amelyekben forró a személyesség, sugaraikkal a többit is felmelegítik, és nincs olyan szöveg, amelyikhez ne érkezne el a hófúvás.

Ezért, hogy bár Békés Bálnatisztítása éppen olyan mélységek felé mutat, mint Örkénytől Az élet értelme, mégis az egyik egy északi polgár, aki a legfontosabb polgári erénynek a visszafogottságot tartja, a másik meg egy déli, aki viszont a megnyílás mikéntjét. Talán azért is olyan szép ennek a hullámos, barna hajú, kékeszöld szemű, fanyar mosolyú, jóképű férfinak a bélyeggyűjteménye, mert érződnek benne a récék: ahol a perforálógép elválasztotta egymástól a történeteket, ahol határt szabott a személyességnek.

Fodor Ákos versei idéződnek fel bennem, a melankolikus háromsorosok, ez a nagyon szépen, takarékosan ellenőrzött áradás. Vagy tán nem is áradás, de mindenféleképpen: én. Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.

Az irodalom különös mennyország: valakinek a személyessége váratlanul érdekelni kezd, egy olyan valakié, akit nem is ismerek. Valaki úgy tesz, mintha valaki másnak az emlékeit mesélné, valaki másnak az élményeit és a tapasztalatait, én azonban érzem, hogy ez valamiképpen az ő boldogtalansága is, az ő osztálytársai, az ő szerelmei, az ő halálai. Nádas mondja valahol, hogy minél többször olvassa újra a Közönyt, annál inkább az az érzése, hogy Albert Camus tényleg megölt egy embert, és ezen az sem változtat, ha nem ölte meg. Azt hiszem, azt akarja mondani, a valóság nem számít, pontosabban egy ponton túl nem számít, még pontosabban az válik valósággá, amit a szöveg révén annak érzel.

És még valami. Talán csak úgy illene Békés Pálról írni, ahogy Fodor Géza tette: előbb mindent olvasni, aztán. De íme, hogy ilyen füstmilánosan fogalmazzak, az irodalom misztériuma mellett a szeretet misztériuma. A bélyegeken kívül két elbeszélést olvastam csupán - tetszettek, de korántsem ragadtak meg. Aki a folyóirat-kultúrában közlekedik, az tudja, milyen érzés: olvastam egy jó novellát, de holnap már érkezik a Bárka és a Tiszatáj.

Az ember siet, kapkod örülni, ám egyszer csak elérkezik a boldogság a maga intenzív mélabújával. Az irodalomban az a jó, hogy ami elveszni látszott, azt mindig újra megkaphatjuk. Nem kell letenni végleg.

191