Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 6. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT WEÖRES SÁNDOR - Gömöri György: Egy életművész nagymonológja: Hadas Miklós–Zeke Gyula: Egy fölösleges ember élete. Beszélgetések Vázsonyi Vilmossal
Gömöri György Egy életművész nagymonológja Hadas Miklós-Zeke Gyula: Egy fölösleges ember élete Beszélgetések Vázsonyi Vilmossal Nehéz írni egy olyan ember önéletrajzáról, akit nem csak személyesen ismertünk, de közeli barátunknak nevezhettünk. Amikor Vázsonyi Vilmos 2008-ban Svájcban az önkéntes halált, az ellenőrzött öngyilkosságot választotta, és e sorok írója az Elet és Irodalomban búcsúztatta, még azt hihette, elég jól ismeri régi barátját. Végül is több mint hatvan éve ismertem és láttam Vilmost a legkülönbözőbb élet- és testhelyzetekben, budapesti belvárosi lakásában a pamlagon fekve; izgatottan, a bölcsészkaron 1956-ban; tizenkét évvel később a Mátyás Pincében Budapesten; bécsi, majd párizsi emigrációban. Most viszont, hogy kézbe vehettem Vilmos beszélgetőkönyvnek álcázott nagymonológját, rájöttem, milyen keveset tudtam Vilmos családjáról, komplexusairól és arról, hogy mivel igazolta életformáját, a kulturált „oblomovi" életmódot. Első reakcióm erre a nagyon gazdag könyvre tehát a meglepetés volt, annak felismerése, hogy Vázsonyi Vilmosban nem csak remek beszélgetőtársat és nagyszívű barátot, hanem nemzedékem egyik legvilágosabb gondolkodóját és helyzetelemzőjét vesztettük el. Zeke Gyula és Hadas Miklós először a nyolcvanas években Párizsban találkozott Vilmossal, de mindkettőjüket hamarosan elbűvölte ennek a különleges embernek a széles körű tudása és személyes bája. Vázsonyi Vilmos, a hasonló nevű „nagy" Vázsonyi, az utolsó magyar király által kinevezett hajdani miniszter unokája ugyanis életművész volt, az volt az ambíciója, hogy kellemesen, és lehetőleg olyan kötöttségek nélkül éljen, mint egy állandó állás, munkahely, vagy egy hosszabb időre szóló párkapcsolat. Sőt: arra törekedett, hogy lehetőleg ne kelljen érdektelen vagy kellemetlen emberekkel találkoznia. Erről így vall a beszélgetőkönyvben: „Életem egyik legfontosabb eleme volt, hogy csak olyan emberrel kelljen találkozni, akit szívesen látok." (386. o.) Hozzáteszi, hogy mivel iszonyodik a korai felkeléstől, 22 éves kora óta lényegében meg tudta valósítani, hogy addig alszik, ameddig akar. Mindezt nem rejti véka alá, már a könyv első fejezetében elmondja, példaképének két regényfigurát tart, Krúdy Gyula Rezeda Kázmérját, illetve Goncsarov Oblomovját. Lényegében ezért tekinti magát (a társadalom szempontjából) „fölösleges embernek". De meglehet, aki a társadalom szempontjából „fölöslegesnek" tűnik, az azért nem „semmirekellő" - életmódjával Vilmos senkinek sem ártott. És sokakat szórakoztatott, s végül is olyan gondolatokat hagyott hátra, amelyek értékesebbek számos neves önéletrajzíró vallomásainál. Rendkívül érdekesek Vázsonyi Vilmos családjára vonatkozó adatai és történetei. A „nagy" Vázsonyinak mindig is jó híre volt Magyarországon, mert Vilmos nagyapja még a Monarchia idején csinált szép karriert, és még balról sem lehetett rásütni a reakciósság bélyegét. Ráadásul az ifjú Vilmosról tudták, hogy apja, János országgyűlési képviselő volt 1944 előtt, akit a németek Dachauba hurcoltak, és aki a táborban elszenvedett nélkülözései és betegsége miatt halt meg nem sokkal a felszabadulás után. Emiatt Vilmos bizonyos védettséget élvezett, kommunista meggyőződésű középiskolai osztálytársai nem jelentették föl antikommunista 105
