Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 7-8. szám - Bene Zoltán: Viszonyok
az ég madaraival, hőségtől kába lepkékkel, kerítések tövébe ájult macskákkal. Bekukkantott az udvarokba, a kapualjakba, az ereszek alá, az áléit kandúrok füle mögé, a tikkadt tyúkok tollai közé. Sehol semmit nem lelt. Minden délután csalódottan és kedvetlenül tért haza. Mint nyár elején rendszerint, abban az esztendőben is megkapta a meghívókat. Zé négy fordítóegyesületnek volt tagja, ezek közül kettő a műfordítókat, kettő a szakfordítókat tömörítette. Júliusban és augusztusban valamennyi szervezet táborokat és konferenciákat szervezett, hogy a tagok fejlődjenek szakmailag, ismerkedjenek egymással, cseréljenek eszmét és névjegyet és építsenek hasznos kapcsolatokat. Zé soha nem ment el ezekbe a táborokba. Életében egyetlen egyszer vett részt egy kétnapos műfordító találkozón, s olyan idegenül érezte magát, hogy még hosszú évekig kísértette rémálmaiban az a szorongó érzés. Többé feléje se nézett az ilyesféle rendezvényeknek. Mindennek ellenére nem szigetelődött el teljesen: elsősorban a világháló révén tartotta a kapcsolatot jó néhány fordítóval és egy-két műhellyel; nagy ritkán pedig a fővárosba is el kellett (ahogyan a fővárosiak mondják: fel kellett) vonatoznia szakmai ügyekben. Olyankor reggel ment, délután vagy este jött. A szakmai táborokban, szimpóziumokon már csak azért sem vett részt, mert mindannyiszor megbetegedett, valahányszor el kellett hagynia a várost, amelyben él. Meggyőződése szerint ez annak lehet csalhatatlan jele, hogy ő szereti ezt a várost. Arról elképzelése sem volt, a város vajon szereti-e őt - nem mintha ez nem lett volna fontos, persze. Az volt. Nagyon is. Ám egyértelmű válasz híján is ragaszkodott élete teréhez, amit olykor valódi élettérnek érzett, olykor egészen másnak. Egyszer heteket, hónapokat töltött azzal, hogy számára kedves irodalmi alkotásokat válogatott össze, csupa olyat, ami kapcsolható „szűkebb pátriájához", majd műfordító ismerőseit, kollégáit arra kérte, fordítsák le ezeket a műveket. Noha egy fillért sem tudott fizetni, mégis négy nyelvre (franciára, angolra, németre és olaszra) sikerült lefordíttatnia az anyagot, ő maga pedig spanyolra ültette át a szövegeket. A hatnyelvű válogatással kilincselni kezdett a városi hivataloknál, potentátoknál, hátha támogatnák a megjelentetését egy jóképű kötet formájában. Nem támogatták. Próbálkozott ezzel-azzal. Sikertelenül. Már rég feladta a tervét, mikor egy este az egyik utcasarkon beleszaladt Pébe, hajdani osztálytársába. Egészen pontosan nem is Pébe ütközött, hanem az Audijába. Pé először megijedt, hogy elütött valakit, ám amikor látta, hogy csak Zé az, megnyugodott, megköny- nyebbült. Cserébe kiadatta Zé hatnyelvű válogatását igényes, szép formában az egyik helyi kiadóval, amelyik (nem) mellesleg a zsebében volt. A város, amelyben Zé él, hivatalosan észre sem vette a kiadványt. A városban élők túlnyomó többsége úgyszintén nem. Mikor más városok néhány írástudója elismerően nyilatkozott a kötetről, Zé földijei jobb esetben megvonták a vállukat. Akadt, aki megsértődött. Olyan is, aki úgy találta, az ilyesmi fölösleges. Mások kijelentették, Zé mindezt pusztán azért tette, mert saját magát akarja reklámozni a kiadvány által. Zé tehát nyomul. Mikor ez a vélemény a fülébe jutott, Zének azonnal eszébe ötlöttek a nyár eleji menetrendszerű meghívók. S rögtön utána a nagynevű műfordító, akit évekkel azelőtt lektorának rendelt a kiadó, amelyiknek éppen dolgozott. Tisztán emlékezett, ahogy azon a régmúlt estén az idős mester 163
