Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 7-8. szám - Mezey László Miklós: Visszatérés

szakönyörögjem magam hozzá, vagy legyek büszke és sértett férfi. Aztán a végén beültem ebbe a borozóba és csöndesen, bánatosan berúgtam. Vagy sört ittam és konyakot? Már nem emlékszem. De berúgtam, az biztos. Lajos támogatott haza. De így is elestem. Másnap reggel láttam, hogy a kabátom tiszta sár. Amikor borzalmas fejfájással fölkeltem, hogy bemenjek a főiskolára, valahogy összeszedtem magam a fürdőszobában, utána láttam, hogy merő sár a sötétkék télikabátom. Nem volt erőm kikefélni. Ruhástól visszafeküdtem az ágyba, és aludtam délig. Úgy ébredtem, hogy könnyben úszott a szemem. Akkor, még mindig fejfájósan eldöntöttem, visszakönyörgöm magam. Nem bírom Kata nélkül..."

Igen, akkor ott állt Katáék sárga házának falépcsőjén, épp az emeleti fordulóban, megpróbálta átölelni a lányt és a lelkére beszélni. Kata kifordult a suta ölelésből, vissza akart menni a lakásba, de ő megfogta a kezét, újra magához húzta a lányt, és mondta, mondta... Győzködte, miközben maga is tudta, valószínűleg hiába. Hiába beszél, ha Kata eldöntötte, hogy vége, akkor vége. Ha valaki más lépett az életébe, akkor bizonyosan vége. Nem tudta, meddig álltak ott a falépcső emeleti fordulójában, meddig tartott ez az egész fájdalmas-szerelmes vallomás, kérlelés, könyörgés - utólag már nem is szeretett rágondolni. Szégyellte magát. Akkor nagyon megutálta azt a súrolt-kopott falépcsőt, amelyen egykor oly örömmel vitte az alumínium ételhordóban a híg csontlevest.

Kata szeme is könnyes volt. O meg berekedt, de nem akarta hangosan köszörülni a torkát, ki ne jöjjön a házinéni kíváncsiskodni. Rekedten, elfúló hangon beszélt, fogta Kata kezét, görcsösen szorította a finom kis kezet. Utoljára fogta meg, és érezte, hiába, minden igyekezete hiábavaló. Maga sem értette, hogyan érhet véget így ez a szerelem, ez a nagyon nagy szerelem, hogyan került sor a szakításra, miből lett elege Katának, és hogy végül is mit keres még itt. Még mindig fájt a feje a tegnapi részegségtől, a szája kiszáradt, köhögnie kellett. Közben észrevette azt is, hogy nem sikerült tökéletesen kikefélnie a sárfoltokat a kabátjából. „Itt állok sárfoltos kabátban, fulladozva könyörgök Katának, s ahogy mozdulok, ahogy Kata mozdul, ahogy elfordul tőlem, megreccsen a falépcső. Mindjárt kijön a főbérlő, kíváncsiskodni kezd, vagy csak merően néz... És mit lát? Két könnyes szemű fiatalt."

Elszorult a torka. Még ma is, ötven év múltán is szégyenkezve gondolt vissza erre a megalázó könyörgésre ott a lépcsőfordulóban. „Igen, felvetett fejjel, büszke léptekkel kellett volna távoznom" - gondolta, és persze pontosan tudta: dehogy lett volna képes erre! Dehogy tudott volna hátat fordítani Katának! Akit akkor a világon a legjobban szeretett. Nagyon is eltökélte, hogy esélyt ad maguknak az újrakezdéshez. Nem tudta elképzelni, hogy a lány elfordulhat tőle, egy másikért... Öregesen, köhécselve okoskodott: „Ez is egy tanulság volt az életemben..." Mert szilárd meggyőződésévé vált, hogy minden tapasztalat, a legrosszabb is hasznos tanulság valamire az életben. „A bölcs ember a hibákat is a maga hasznára fordítja, a rossz tapasztalatokból is okul." De ezt már az öregember gondolta, nem a fiatal főiskolás, ott a meg-megreccsenő falépcsőn.

Ugyanúgy kiszáradt a torka, mint annak idején. Ugyanúgy rátört a száraz köhögés. Hirtelen nagyon megszomjazott. A déli nap erősen tűzött a fejére. Emlékezése közben észre sem vette, hogy csorog a verejték a homlokáról meg a

255