Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 7-8. szám - Nyerges Gábor Ádám: Sziránó színfónia: Sziránó és a blitzkrieg művészete
az osztálykarácsonyról megmaradtat eszik nagyrészt, csak egy-két doboz újat, ha hoznak, azért mégis engedett a ráció hangjának, és kelletlenül bár, de elvitt magával egy nejlonszatyorba rejtett pár váltáscipőt. „Elvitt" alatt természetesen Sziránó nagymamáját (Sziránó néni) kell érteni, aki mint kis úrfijának állandó és nonstop hordára (udvari bolondja, bevásárlója, meg még ki tudja, mije), az ilyen alantasabb feladatokra hivatott volt, de ez most részletkérdés. Sziránó néninek is az volt (legalábbis ekkoriban még mindenképp), mivel még elbírta a cipőt. A teljesség kedvéért azért még le kell szögezni, hogy a szomszéd citromsárga fürdőköpenyéből öv is került a szetthez, és bár Sziránó milliószor a lelkemre kötötte, hogy ha már erről írok, mint dramaturgiailag de tényleg kurva fontos és nélkülözhetetlen (tudod, hogy olyan tényleg teljesen realisztikusszerű legyen) dolgot el ne felejtsem, hogy honnan volt a lényeg: a köpeny, a nyaka köré csavart szép, piros köpeny, én bevallom férfiasán, elfelejtettem. (A kívül hordott és mindig vicc tárgyát képező piros alsóneműt, bár Sziránó több, általa ekkor még nem teljesen értett, de a röhögés okán sértőként dekódolt felajánlás ellenére nem Sziránó Úr-né valamely barátnőjének piros alsóneműjével, sőt, még nem is a szomszédasszony kamaszlányának mit piros, egyenesen botrányosan, kihívóan vörös, és ifjúkorához képest valóban kissé túl merész tangójával oldották meg, bár ekkor a Sziránó család az egy szem Sziránó kivételével már gurult a röhögéstől, hanem - elvégre is Sziránó sem hiába lett Superman - az érintett ötlete nyomán egy amúgy használaton kívüli, de e célnak pontosan megfelelő, már-már kinőttfélben lévő piros rövidnadrággal.) A Batmannel már más volt a helyzet, egy év alatt a többiek is kikupálódtak, olyannyira, hogy - először és talán utoljára a világtörténelemben - lehagyták, stratégiai terepen lehagyták Sziránót, így míg az, mint tavaly is, az osztálykarácsony alkalmával kívánta elhinteni, hogy ő akkor márpedig, minden kétséget kizáróan, ha egy mód van rá, Batman lesz, ezek a piszkok, ezek az aljas, számító gazemberek (Feri és Pavel, sőt, némiképp, bár csak igen visszafogottan, halkan, és ha jobban belegondolunk, igazából csak félig suttogva, maga elé motyogva Béla is) képesek voltak már Mikuláskor leelsőzni a batmanséget. Sziránót annyira meglepte ez a Mikulás-ünnepségnek álcázott blitzkrieg, hogy a dologba még beleszólni sem maradt lélekjelenléte. Pavelen pedig, látva, hogy egyedül maradt Ferivel szemben, aki nála egyszerre volt hangosabb és népszerűbb is, elemi pánik vett erőt, tekintve, hogy ő a középmezőnyben, vagy inkább a sereghajtók közt érezte jól magát, mondjuk nyolc Batman-aspiráns közül a legkevésbé esélyesként legelőször lemondani a dologról, ez így egyrészt megadta neki az elalváshoz szükséges meleg, édes ízt, hogy elvégre ő is lehetett volna, potenciálisan legalábbis ő is felmerült többek közt, másrészt viszont nem kellett átéreznie azt a keserves csalódást, mikor valaki valóban elveszít valamit, mivel az, hogy egy farsangon ő, a kis akcentusos és a többinél valamivel sötétebb bőrű bevándorló legyen a Batman, azért mégis nonszensz. Most meg erre itt a baj, a dolog ugyanis, bármily egyértelmű végkimenetellel bírt is, papíron úgy nézett ki, hogy vagy Feri, vagy bizony ő. Márpedig, ha továbbra is a papíron mérhető esélyeknél maradunk, ez egy képzeletbeli, elfogulatlan külső szemlélő számára (amilyeneknek Pavel mindig is meg akart felelni, míg rá nem ébredt úgy harmincnégy-öt éves kora 141
