Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 7-8. szám - Podmaniczky Szilárd: Egy gerinctörténet
Hétvége következett, amikor nem hajtanak végre műtétet, csak ha életet mentenek vele. Az orvosom ennek ellenére bejött, és megnézte a lábam, változik-e a bénulás mértéke. Úgy tűnt, állandósul a lábujjaim gyengesége, és nem növekszik. Oda volt rám figyelve. Bár nem tudtam eldönteni, hogy valós és kölcsönös szimpátia működik közöttünk, vagy csak az orvosi rutin. Ma már tudom, hogy ez az ő élete: az orvos, aki szavakkal és a jelenlétével is gyógyít. Noémi szombaton behozta a laptopomat, és egy állítható étkezőasztalon magam elé húztam az ágyban. Még négy-öt rész volt hátra az öt éven át írt sorozatomból. Be kellett fejeznem, nem hagyhattam félbe az utolsó pillanatokban. Összeszedtem minden gondolatomat, és próbáltam a könyvre koncentrálni, az öt évre, arra a módszerre, amellyel apránként írtam az emlékszilánkjaimat egy hatalmas szerkezetbe rendezve. Az orvosom megjegyezte, hogy meglepően nagy betűkkel írok. Az állapotomhoz képest a látásomra nem kívántam panaszkodni. A hétvége eltelt, a kórházi koszt borzalmas volt. Csupa olyat ettem, amit otthon soha. Noémi hozni akart ebédet és vacsorát, de abban maradtunk, hogy ez most nem lényeg, egyébként is alig ettem valamit. De az főleg barack volt. Merthogy a mellettem fekvő férfinak barackosa volt, a felesége kilószámra hozta be neki, az öregnek meg már a könyökén jött ki a sok barack, átjátszotta nekem a gyümölcsöket. A szobában nagyjából mindenkinek ugyanaz volt a baja, sérv. Kinek első, kinek sokadik, mert nem sikerült az első műtét. Látnom kellett, hogy elindultam egy olyan úton, amelynek nincs vége, és nem lehet róla letérni. Az orvosomtól megkérdeztem, mennyi esélyem van a teljes gyógyulásra. Most már tudom, hogy ez esetben nincs teljes gyógyulás. Az orvos azt válaszolta, hogy húsz százalék múlik a műtéten, nyolcvan pedig rajtam, hogy a későbbiekben milyen életminőséget érek el. Azt gondoltam az úgynevezett visszaesőkről, hogy nem vették komolyan ezt az arányt. A mellettem fekvő férfi nem is tehette. Dolgoznia kellett, méghozzá fizikai munkát. Nem kímélhette magát. Nem tudtam elképzelni, hogyan fogja átrendezni az életemet, pontosabban, hogyan kell majd átrendezni ahhoz, hogy a nyolcvan százalékot maradéktalanul hozzátegyem. Férfi voltam, aki kivált bízott a fizikai erejében. Volt egy gyerekkori barátom, aki majd egész életét tolókocsiban töltötte, végül szabályosan megfulladt az izomsorvadástól. Sokat beszélgettünk gyerekkoromban, a gondolkodásom irányait javarészt neki köszönhetem. Hat évvel volt idősebb nálam, és most én kilenccel több, mint amikor elment. Szánalmas volt magamra gondolni úgy, hogy közel állok ahhoz, hogy megismerjem azt a tolószékes életet, amiben ő részeltetett. Vasárnap fölkészültünk a hétfői műtétre. Este már nem ehettem semmit. A mellettem fekvő férfi is koplalt, másnap ő is ment a „kés alá". Teherautós barátunk az ötvenedik telefonnál tartott, kíméletlen precizitással ismételte a történetét. Aztán egy öreg férfi rászólt, hogy legalább egy kicsit színezze, változtasson valamit, mert már nagyon unja az ügyetlen mozdulatokat, amelyek miatt a földre zuhant. Közben egyeseket hazaengedtek a szobából, cserélődött a társaság. Volt, aki már a műtét utáni napon pakolt, mintha egy komolyabb foghúzáson esett volna át. 121
