Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 7-8. szám - Grendel Lajos: „Utazás a semmi felé”

andalítónak tűnt. Egy kövér férfi laposan odapillantott. „Ő fog elárulni engem." Leült a kövezetre, és körös-körül megnyúlt a tér, és ellipszis alakúra formázódott. A takarítónők nem néztek oda, de lopva figyelték. Vagy csak az ő káprázata az egész? A kövezeten ült, mert a székeket behúzták a boltokba, és a boltokat bezárták. A kövér férfi egy sovány férfival őróla tárgyalt. Ötven méterre, vagy talán még messzebb voltak, nem hallotta a hangjukat, de biztos volt benne, hogy őróla tárgyalnak, mert a sovány pasas többször is felé nézett, ám a kövér pasas egyszer sem. Talán tíz perc telt el, talán fél óra. Mindenesetre a takarítónők már nem voltak sehol. A kövér és a sovány pasas is eltűnt. Aztán egy hang szólalt meg, röviddel azután, hogy mindnyájan eltűntek.- Keljen föl, mert nem akarunk erőszakosak lenni. Csak csöndben és nyugodtan. Jöjjön, kérem, ide, és mi hazakísérjük magát.

Elmosolyodott, mert várta ezt a kinyilatkoztatást, mintha maga az úr szólt volna hozzá. És az úrnak engedelmeskedni kell.- Nem megyek haza többé. Csak az üres fal van ott.- Jól van - mondta a hang, mely elölről jöhetett, de az oszlop eltakarta őt. Fiatal volt, ezt szinte biztosra vette, talán olyan harmincéves forma ember lehetett. - Bemehetünk a klinikára is. Ott kialussza magát, és előbb-utóbb csak hazamegy.- Mondom, hogy nem megyek haza többé. Inkább az utcán alszom.- Hát jó. Nem leszek a jókedve elrontója - mondta az ismeretlen fiatalember, és halkan röhögött. - A klinikán meghúzódhat néhány napig. Akár örökre is. De bemenni a Plázába, és itt tölteni egy fél napot, és nem vásárolni semmit sem, csak úgy lődörögni... Lassan már idegesíti az itt dolgozókat.

Hát ez igaz volt. Előbb-utóbb följelentette volna valaki, sőt, már meg is tette. Minden emberben lakik egy vadállat, csak ki kell provokálni. Még mielőtt fölkelt volna, kinyújtóztatta a lábát, kényelmesen, mint egy elkényeztetett macska, és elindult abban az irányba, ahonnan az úr parancsa hallatszott. A Házában ajtó nyikordult, aztán a lámpák felét eloltották, mire a külső zaj egy fokkal megerősödött, ez hallucináció, gondolta, hiszen a külső zaj, a városi zaj ugyanaz maradt, csak az ő vérnyomása emelkedett, és a zajártalom ezzel növekedett. Egy hosszú csík volt az út, és most már látszott az ismeretlen úr. Ezen az estén meglepetés nélkül vette tudomásul, hogy az akarata, mely eddig érvényesült, most néma maradt, mint egy döglött macska, egy szétpukkant léggömb, mert most, ebben a pillanatban nem érvényesül, még annyira sem, hogy kiabáljon, hogy hátat fordítson, hogy leszarja ezt a kurva világot. Ment ezen a csíkon, mint a holdkóros. Ott állt a néhány személy, mind idegen volt, látni, hogy onnan jöttek, a külvilágtól, és rendőrök voltak, noha egyikükön sem volt rendőregyenruha. Most éppen civilek voltak, jóindulatú civilek, akik hazakísérik őt, illetve elkísérik a klinikára, mert ő, ne adj Isten, nem akart hazamenni. Az első emeleten tartózkodott, és a földszinten még világított az összes lámpa, ha lenézett, szinte elvakította a fény. De ez sem volt normális. Valahogy ezen az estén semmi sem volt normális, beleértve a civil ruhás rendőröket, akik elhatározták, hogy ha tetszik, ha nem, hazakísérik.

Hárman voltak barátok, ez régen volt, ó, de régen, holott most is barátok, legalábbis a Tamás azt hiszi. De a Tamás sem hiszi már, csak úgy tesz, mintha megállt volna az idő negyven évvel ezelőtt! Nos, egyre ritkábban találkoznak,

65