Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 6. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT WEÖRES SÁNDOR - Energiák erőterében: Kodolányi Gyula: Szóló hangra

Nincs jobb definíció arra, hogy az univerzum nem csak a körülöttünk lévő végtelen tér. Belső lelkivilágunk is az.

Itt, persze, már említeni kell, hogy Kodolányi Gyula nem lexikonok anyagát mondja föl, tökéletes angol nyelvtudása és a világkultúrában való jártassága révén - mondhatni - testközelbe, szellem-közeibe került a Nyugat alkotóival. Angliában, későb Amerikában élt olyan időkben, amikor szinte lehetetlen volt útlevélhez jutni, s akárcsak az egykori, erdélyi deákok (Apáczai, Misztótfalusi), hazahozta tudását, tapasztalatát nemzetének. Az atlantai Emory Egyetem, ahol Kodolányi évekig tanított, a művészetek és a tudományok keresztútján áll, megfordulnak ott a kor szellemi sztárjai, így került sor az évek során több beszélgetésre a Sátáni versek szerzője, a hindu-brit író, Salman Rushdie és Kodolányi között.

A sokáig cellamagányban élő, üldözött, a Khomeini ajatollah fetvája által halálra ítélt írót Kodolányi Gyula méltán érezhette sorstársának, minthogy az is volt ő minden kelet-európai alkotónak, akik a bolsevizmus vasmarkában sínylődtek. Minden művész tudta, hogy börtönbe kerül, ha szó szerint értelmezi a bolsevista klasszikusok egyenlőségről, demokráciáról, békéről, testvériségről szóló dogmáit. Rushdie pontosan ezt tette, a Sátáni versek regényének azon motívumát, hogy az ördög Mohamed képében szólal meg, egy szent mohamedán iratból kölcsönözte. Kelet-Európábán a lenini emberjogi normák követelése jelentett legnagyobb veszélyt 1989 előtt. (Mi lett volna a sorsa például, főleg Erdélyben, Felvidéken, Délvidéken egy magyar írónak, ha idézi Lenin következő sorait: A versailles-i béke „uzsorás béke, gyilkosok, mészárosok békéje volt..., a gyermekeket éhezésre és éhhalálra kárhoztatták, ez hallatlan béke, rablóbéke volt." Ez a jellemzés a magyar tragédiára hatványozottan érvényes, amelyről Kodolányi Gyula elérzéke- nyülő fájdalommal ír ugyancsak ebben a kötetében: Trianonról - három hangon.)

De kényesen vigyáz arra, ne legyen hír az eseményből. Se Rushdie-ból, se Trianonból. Az esszé legnagyobb veszélye a zsumalizmus, amit sikeresen elkerül. Minden párbeszéde, beszélgetése vegyjeles kötés, amelyből új minőség születik. Ezt az új minőséget hozta haza, s alig van a magyar kultúrának olyan mezeje, ahol ne gyümölcsöztette volna. Csak néhány nagy témakör, amelyekről a kötet további írásai szólnak: zene, színház, műfordítás, film, sajtó, televízió, politika, műfajelmélet, könyvkiadás, stílustörténet, műelemzés stb.

S mivel éppen ilyen gazdag a termés, ki kell választani kettőt, s felvázolni abból Kodolányi Gyula oeuvre-jének legalább halvány körvonalait, mert azt még nem végezte el a szakirodalom.

Két úgynevezett életműesszét tartalmaz a kötet, egyiket Szabó Zoltánról, másikat Oláh Jánosról.

Noha időben messze eső, tömör írásokból bontakozik ki számomra ez a kapcsolat, nem véletlenszerű. Mindketten, Szabó Zoltán is, Oláh János is, tájba, vidékbe, magyar földbe gyökereznek induláskor, s csak később vált az egyik világpolgárrá, a másik az urbánus élet, a fővárosi sajtó- és íróvilág szellemi erőinek organizátorává.

Vagyis mindketten viaduktként íveltek át azon a szakadékon, amely annyi baj, kín, harag, gyűlölködés forrása volt irodalmunkban. A népi és urbánus „fülemile" szomszédharca folyik évtizedek óta a „fülemiledalról", éppen emiatt örül a lélek, ha jó szellemek beszegezik az ágyúk torkát.

Miképpen oldja meg a nehéz feladatot? Milyen eszközökkel tárgyalja Szabó Zoltán míves, membránérzékenységű prózavilágát?

Úgy, hogy engedelmeskedik a József Attila-i parancsnak: „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat."

Ritka szép a kölcsönhatás, szem- és léleknyugtató tükröződés, tükörkép. Verőfényes irodalmi mező keletkezik azáltal, hogy egy nyugatos műveltségű, minden apró tényben, eseményben tájékozott költő és esszéista, Kodolányi Gyula felvázolja a Nyugaton élt emigráns művésztárs pályaívét. Illetve nem is pályaívet kapunk, hanem - kissé elavult a kifejezés - lélekrajzot. Nem tudatosan - ezt csak az olvasó érzi -, de úgy jellemzi Szabó Zoltánt, hogy azáltal őrá is visszahull a fény, ikerportré keletkezik.

És milyen szép a staféta útja! Nagybátyjától, Kodolányi Jánostól hajdanában tengernyi sze- retetenergiát kapott, s itt, most Szabó Zoltán értékrendjének, teremtő képzeletének forrását

97