Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 6. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT WEÖRES SÁNDOR - Tarján Tamás: Az átutazó (Weöres Sándor 100)

záférhető, feltalált darabjait külön kötetben kívánjuk közreadni a későbbiekben." Valóban számos, amolyan „akadémiai papírszeletke" lappanghat még. Egy részük - mint a Szekér Endrének Kecskeméten is - rejtőzködés nélkül várja az ígért kinyomtatást, akárcsak a 'Weöres Sándor kézírásos könyve [1981] lapjairól s más publikációkból széles körben ismert, Ruttkai Éva színművésznőnek írott szavak: „Éva Ruttkay / Összes titkai / Bőrbe kötve / Mindörökre").

Az alkalmi vers - amilyen a most tárgyalt mű is - évezredek óta meglevő, közkedvelt műfaja a nép- és a magas költészetnek. Az alkalmi költészet is teremhet halhatatlan darabokat. A magyar irodalomból Arany Jánostól A walesi bárdokat szokás leggyakrabban példaként felhozni, továbbá József Attila címével is ráutaló, Ignotusnak ajánlott költeményét: Alkalmi vers a szocializmus állásáról. Weöres kecskeméti szösszenete nem ilyen maradandó, ám alkalmi versei egyike-másika klasszikussá lett. Ismerősének, betegtársának, dr. Nagy Imrének az emlékezése szerint a remekmű Valse triste is „művészi rögtönzés" eredménye: „...állandóan és művészien tudott rögtönözni. 1934 októberében egy kórteremben feküdtünk két héten át a szombathelyi kórházban. [...] Sándor még itt, a kórházban is verseket írt. Egyik hűvös őszi estén az orvos éppen anamnézist készített róla, utána az orvos alig hagyta el a kórtermet, Cina [azaz W. S.] odaült az asztalhoz, gondolataiba temetkezett, majd hirtelen a kórházi ágyra vetette magát, hasra feküdt, aztán újból felkelt, visszaült, és elkezdte írni a verset. [...] Ezen az estén, a kórház csendjében, a kórterem asztalánál, így született meg a Valse triste című verse..."

Mennyi e pár mondatban a legendaképzés, a tévedés...? A Weöres-filológia tudomása szerint a vers 1932 és 1935 között nyerte el alakját, s került be aztán A négy évszak alcímű Első szimfóniába harmadik tételként. Dr. Nagy szavait az összeállító Tüskés Tibor mégis elfogadta beszédes adalékként a Weörestől - Weöresről (1993) antológiában, hiszen az 1932-es és 1935-ös határoló dátumok az Első szimfónia egészének kialakulási-véglegesülési folyamatára vonatkoznak. (Érdekesség, hogy a Fűzfa Balázs nevével fémjelzett - A tizenkét legszebb magyar vers elnevezésű - fontos és sikeres konferenciasorozat utolsó állomása - a tervezett tizenharmadik, „ráadás" tanácskozást nem számítva - a Valse triste megtárgyalása volt 2013 tavaszán, a Weöres-centenárium jegyében. Tehát az előzetes tervek szerint a vers első közelítésben önálló szövegként jelent majd meg, nem a nagyobb kompozíció részeként, s ezáltal rögvest ismét fontossá vált a rögtönzés, alkalmiság kérdése.)

A Forrás szerkesztősége és Kecskemét városa számára kedves emlék, a magyar irodalomban egyelőre csak marginálisan jelen levő vers fekszik előttünk, amelynek egy szava, a szóból kifejlő motívuma mégis nyomatékos figyelmet érdemel. A szó: átutazó; a motívum: a világjárás. A világutazás, életutazás, az élet mint a „világ" átutazása.

A felmerülő mögöttes életrajzi elemekből annyit emelhetünk ki: a nappal és az éjszaka időrendjét életvitelében tudvalévőén felcserélő, nem szokványos életvezetési megnyilvánulásairól ismert Weöres az országban és a nagyvilágban is viszonylag sokat utazott (járta Ázsiát, Amerikát, s természetesen Európát, ha hívták, járta Magyarországot. E sorok írója egyetlenegyszer, a budapesti Eötvös- kollégiumban találkozhatott színről színre Weöressel. Kora este volt, a költő

49