Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 1. szám - Dávid Gyula: Az Erdélyi Helikon a negyvenes években
kező évfolyamaiból - igaz, az akkori hivatalos román-magyar viszonyt ismerve, érthető módon - szembetűnően hiányzik az, amit Szabó István az imént idézettekben feladatnak tekint. Sőt, már az 1940. évi novemberi számban bejelentik a román sajtószemlerovat megszűnését, s a későbbiekben az egyetlen ide sorolható anyag Szabédi László fordításában egy mezőségi román népköltészeti csokor: a Báréi csujogatások. Tudjuk, a román irodalomra figyelést nagymértékben ellehetetlenítette a két állam közötti, s a lakosság széles rétegeit is negatívan befolyásoló feszültség másrészről az, hogy az Eszak-Erdélyben maradt román írók-irodalmárok - bukaresti utasításra - a passzív rezisztencia álláspontjára helyezkednek. A Helikon ebből a szempontból pozitív két háború közötti munkájának ismeretében mégis feltűnő ez a hiátus. A korábbi évtizedekben oly termékeny, bár igaz, már a harmincas években akadozó erdélyi szász-magyar kapcsolatokra utaló anyagok szintén teljesen eltűnnek. Az egyetlen kivétel Szabó István szemlecikke Pukánszky Béla Erdélyi magyarok és szászok című könyvéről. Ennek hátterében viszont az állhat, hogy az erdélyi szászság jelentős része Dél- Erdélyben maradt, s az egész a hazai németség hangadói számára akkor már rég Berlinben kelt fel a nap. Változás észlelhető az Erdélyi Helikon munkatársi körében is. Kiszorul - nem csak a folyóirat munkatársainak köréből, de még a helikonisták közül is - Bárd Oszkár (utoljára 1941-ben jelenik meg verse, s amikor a faji törvények következtében elveszti körorvosi állását, s mentségül felajánlja egy verskötetét az ESZC-nek, elutasító választ kap), elmarad Karácsony Benő (akinek egyetlen írása ebből az időszakból egy, a Reményik-emlékszám- ban közölt visszaemlékezés), visszavonul a kisebbségi korszak irodalmi életét egy forrásértékű könyvben, a Súly alatt a pálmában, megörökítő Ligeti Ernő (helyzetéről ő maga ad képet egy Molter Károlyhoz 1941. szeptember 20-án írott levelében), de eltávolodik a helikoni csoporttól Nyirő József is, aki közben Budapestre költözik, s ott egymás után jelennek meg újrakiadásban a korábbi nagy sikert aratott könyvei. Rendszeres munkatársává válik viszont a Helikonnak Horváth Imre, akinek „lírája a 40-es években - amint a RMIL-ben olvassuk - új csúcsokat hódít", s ennek elismeréseként Baumgarten-jutalomban is részesül. A négy év Helikon-sajtótörténetének emlékezetes eseménye különben a Reményik Sándor halálát követően összeállított különszám (1941/11.), illetve az, amelyet a szerkesztő Bánffy Miklós 70. születésnapjára állít össze (1943/10.), mindkettő néhány fontos tanulmánnyal, visszaemlékezéssel. Reményiktől egyébként az Erdélyi Helikon egy évvel halála után közli a cenzúra által korábban a folyóiratból kivétetett Korszerűtlen verseket is (1943/1.). Örvendetes, s a jövő szempontjából mindenképpen ígéretes ugyanakkor a fiatal nemzedék jelentkezése az Erdélyi Helikonban. Asztalos István, Jékely Zoltán, Makkai László, Szabédi László és Vita Zsigmond az 1942-es vécsi öszejövetel alkalmából formálisan is az íróközösség tagja lesz, s mögöttük, a folyóirat 1942-1944-es évfolyamaiban, ott sorakoznak a fiatalok: Botár Béla, Cseres Tibor, Fényi István, Ficzay Dénes, Hobán Jenő, Horváth István, Isák József, Jánosházy György, Kakassy Endre, Létay Lajos, Lőrinczi László, Méliusz József, Vitányi János - a későbbi évtizedek ismert vagy háttérbe szoruló, a mai köztudatból olykor teljesen kihulló szerzői. A kortárs anyaországi írók szintén teret kapnak a folyóiratban, bár ez nem újdonság, hiszen az Erdélyi Helikon a kisebbségi korszakban (a schisma-pörben annak idején megfogalmazott félelmek ellenére) sem szakadt el a magyar irodalom törzsétől: találkozunk Babits Mihály, Csuka Zoltán, Darvas Szilárd, Illyés Gyula, Móricz Zsigmond, Somlyó György és mások írásaival; a könyvszemlerovatban kritikák jelennek meg - hogy csak néhányat említsek - Cs. Szabó László esszékötetéről, Hankiss János Európa és a magyar 66
