Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 6. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT WEÖRES SÁNDOR - Szigeti Csaba: W+10, avagy Weöres Sándor Finaléjának költészettörténeti elhelyezése
olyan agrammatikus, kötőszavakat egymás mellé tevő sorokban, mint a 24.-ben: „azonban és az üvegszemü futnak". Ha megnézzük az egyes verssorokat, a 'minden 10. szó' elve verssoronként újraindul, vagyis az egyes verssorok közt a kiinduló alapszöveg kezdetének megválasztása újrakezdődik. Hogy miért éppen minden 10. szót emelt ki Weöres Sándor, arról olyan homályos sejtéseim vannak csak, hogy megfogalmazni sem érdekes őket. De azt hiszem, elvileg nem lenne kizárható a W+ll-es módszer sem, csakhogy a 11-est nem támasztaná alá olyasféle számszimbolika, mint amely megtámogathatja a W+10-es módszer számát. Azután: megfigyelhető, hogy a kurzivált és a tipográfiai sor belsejére szedett részek (a 4-15., a 28-37. és a 44-A9. sz. sorok) nem Rákosi Viktor regényéből állnak elő. Hogy valahonnan megnyitva a kiinduló alapszöveget, éppen minden 10. szót emeljünk ki, annak mélyebb értelme is van. A regényekben (talán nem mindegyikben) az egymástól éppen ebben a távolságban elhelyezkedő szavaknak egymás jelentéséhez nincs túlságosan nagy távolsága és nincs túlságosan nagy közelsége sem. Ha túl közel állnának (esnének) egymáshoz, mondjuk egy képzeletbeli W+2 vagy W+3 esetében, a kiinduló alapszöveg erősen átütne a belőle létrehozott új szövegen, nem engedné kellőképp szabadjára ezt az új szöveget. A túl nagy távolság viszont a minimális, de kellő distanciát tépné szét. Azt mindenesetre leszögezném, hogy a költemény megértéséhez nem szükséges Rákosi Viktor regényének ismerete, egyáltalán nem szükséges. Ha szükséges volna, a költő ezt valamilyen módon jelezhette volna (például így: 'Rákosi Viktor szövegéből előállítva'). Ha ő nem mondja el Bata Imrének, hogy e költemény esetében miként dolgozott, szerintem ezredévek alatt sem jöhetne rá senki. Sajnos az irodalomtörténész kollégát erősen a saját szempontjai érdekelték, tehát miután megtudta, mi a kiinduló alapszöveg, és miként munkálkodott vele Weöres Sándor, nem kérdezte meg, hogy: Miért éppen az Elnémult harangok? Föl nem tett kérdésre bajos dolog választ várni. Bár meggyőződésem, hogy a filológiának a mindentudásra kell - istenkísértő módon - törekednie, mélyen emberi annak belátása, hogy filológusi tudásunk mily csekély, és milyen mérhetetlen mindazon dolgok tartománya, amelyről soha nem fogunk tudni semmit. Meg kell mondani, én sem tudom, hogy Weöres Sándor miért vette elő éppen Rákosi Viktor e regényét. Ami a Finale című költemény megbonthatatlan autonómiájára, önállóságára, függetlenségére mutat. És arra, hogy bár nyilván nem teljesen mindegy, hogy milyen alapszöveget veszünk elő, a W+10 szótávolsága elegendő ahhoz, hogy a kiinduló szöveg eltűnjön a létrehozott új szöveg mögött. Például egy saját és rögtönzött +10-esem esetében: „felszedvén fajtája egyéb mértékét mérünk távolodnak ezeket ezekről szerintem", hát nem valami jó, de ugyan ki mondaná meg, hogy a dantei A nép nyelvén való ékesszólásról XVI. szövegegységéből, a 752-763. sorából való? Az 1960-as évek Európájában létezett egy többé-kevésbé alkalmas értelmező szótár az ilyen, a jelentést tekintve az első olvasásra nehezen megközelíthető alkotások megközelítésére. E szótár tartalmazta - és nem csak Weöres Sándor kapcsán alkalmazta - a „szürrealista", az „experimentális" (magyarul is idézőjelbe kellett tenni az experimentális vagy „kísérleti") jelzőt, a „montázs"-t (főnévi és jelzői értelemben egyaránt), a „montázsolni" igét, a „kollázs"-t, sőt nemcsak 35
