Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 6. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT WEÖRES SÁNDOR - Ócsai Éva: Az Orbis pictus 100 verse

pedig egyik versről a másikra egyre tágasabb terekbe fogadják be a vers elemeit: a Hegyi tájban három szinten (a fenti, a lenti és a középső szinten). Ezzel megegyezik a Bányaváros című vers térszerkezete, amely Comenius könyvének a mesterségeket, azon belül a bányát (68. Metallifodina) és a várost (122. Urbs) bemutató fejezetéhez kapcsolódik. A mozgalmas táj- és városrajzok a hozzájuk metonimikusan kapcsolódó emberi életsorsokat sűrítik magukba: „részeg kovácsként csörömpöl a város, / megvert asszonyként zokog a vasút."40

Az első tíz vers kijelölte a költői világ és valóság kereteit, így azt is, hogy a „semmi" és a „senki", vagyis a képzelet által alkotott jelenségek szintén beletartoznak, és ehhez hasonlóan a harmadik tíz versen belül a természeti valóság égi és földi helyszínei után az 28-30. vers álombéli tájai következnek Álom-vidékek címmel. Az első versben egy tengermélyi kert ezüst, arany és piros almája megfeleltethető a vágyaknak, amelyekhez a felettes én („tiltott leány"), az én („két sóhaj lakodalma") és az ösztönén („talán") különféleképpen viszonyul. A második vers dialogikus viszonyt alakít ki a megszemélyesített én, vagyis az elillanó harmat és egy megszólított növény között, és a megszólítás alakzata által mind a megszólított növény, mind a harmat formálisan objektumból szubjektummá válik.41 A harmadik vers elbeszélője pedig egy érdeklődő reszelő sáskát, egy „kolduló gyászos zenészt" személyesít meg az eget és a földet felölelő térdimenzióban, amelyben a válasz nélkül maradt lény magánya és léthelyzete monumentálissá válik.

A következő tíz vers szintén a természeti jelenségekből építkezik, amelyek Comenius könyvében is szerepelnek: a tűz (5. fejezet, Ignis), a fák (13. fejezet, Arbor), az öszvér és az elefánt (az igavonó állatok, 28. fejezet, Jumenta) és a halak (34-35. fejezet, Pisces). A 31. vers (Árny és láng) a tüzet, az egymást kiegészítő kék árnyat és bíbor lángot személyesíti meg; az intenzív hő és a fény érzékelése, illetve a vonzalmuk megjelenítésén keresztül a vers először fogalmazza meg a szerelem allegóriáját a versciklusban, amely többször megismétlődik. A 32. vers (Nyírfa) arra az ellentétre épül, amely az antropomorf, szemérmes nyírfacsemete félénksége, illetve felserdülése közötti képek színvilága és dinamikája között kialakul. A 33. vers (Fenn és lenn) tárgya szintén a fa, az alakzat ismét az ellentét, ezúttal azonban egy retorikai kérdés után a megszemélyesített fa felső és alsó része közötti hagyományos viszony megfordul, felcserélődik: a poétikai eljárás a gyökérhez és a földhöz a fenn, a levegőhöz és az éghez a lenn fogalmát rendeli, viszonylagossá téve a jelentésüket. A 34. vers (

Öszvérek) a megszemélyesítés trópusán keresztül láttatja az öszvéreket, amelyek a „mi" nézőpontjából a drágakövekkel teli sivatagi környezetet, a villanó és csillogó fényeket a „c" és a „cs" hangok alliterációján keresztül idézik fel, a gazdagság és az éhezés ellentétére építve. A 35. vers (Elefántok) elbeszélő hangon, metaforák során keresztül rajzolja meg az állatok testrészeit és mozgását: „Iszapban fürdik az elefánt-csorda, / sziklás bőrüket rönkön reszelik, / hegyekként sűlyednek a lágy gomolyba, / fönn hajladoznak gyűrűs kürtjeik."42 Leíró jellegű a Halpiac című 36. vers, amely a hal-téren lévő, „véres

40 Egybegyűjtött írások 2., 191.

41 Uo., 375.

42 Uo., 193.

25