Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 5. szám - A 90 ÉVES TÓTH ISTVÁN KÖSZÖNTÉSE - Ózer Ágnes: Tanulmányok a délvidéki magyarokról
zsidók estek áldozatul, már akkor előrevetítették a háború befejeztével a bosszúállás lehetőségét. A kisebbségek önálló politikai szubjektumként való kezelése fontosságának a felismerését pedig a magyarországi politikai elit hibájának tartja. Ennek a korszaknak a nemzetiségi politikáját a Szent István-i állameszmén alapulónak ítélte meg, képviselőit pedig Bethlen Istvánban és Teleki Pálban ismerte fel. Róluk a Magyarok és szerbek, 1941-1945 című tanulmányában foglalkozott. S míg az Románia és Csehszlovákia estében a reciprocitáson alapult, addig a délvidéki területeken a kettősség jelei voltak észlelhetőek, a határt átlépő seregek különböző utasításokat kaptak a szerbekkel és hor- vátokkal szembeni magatartást illetően. Míg az a horvátokkal szemben „megkülönböztetően barátságos", addig a szerbekkel szemben - nemzethűségi szempontból - kollektive megbízhatatlannak minősült, s gyakran a szerb kérdés megoldásában a hadsereg játszotta a döntő tényezőt. Az ilyen politika párhuzamát vázolja fel Sajti Enikő tanulmányában, az 1944 októberét követő időszakkal foglalkozva, a partizán bevonulást követő időszak, a magyarok ellen elkövetett retorzióinak történelmi értékelésében. Ezekről az eseményekről Sajti Enikő nyíltan vallja, hogy az a „magyar hadsereg pacifikáló és partizánvadász akcióihoz hasonlított", és hogy azok a magyarok elleni tisztogató akciókká váltak. Egyre azonban Sajti Enikő nem vállalkozik, az pedig a magyar áldozatok számának a felbecsülése. Egzaktul közzéteszi a korabeli becslések 20-40 ezres áldozatszámát, és Aleksandar Kásás leellenőrizhető adatokra támaszkodó, körülbelül 5 ezer áldozatra becsült adatát. Sajti Enikő szerint a jugoszláv politika végrehajtói a magyarok elleni megtorlások esetében „túllépték a politikai vezetés szándékát", és ezért a döntés felülvizsgálatára kényszerítette azt. Ennek a felülvizsgálatnak az eredményeként szüntették meg 1944. december 1-jével a magyarok munkatáborokba való elhurcolását és kezdték meg a hadköteles férfiak rendes katonai alakulatokba és munkaszázadokba való besorolását. Majd 1945-ben lemondtak a magyarok teljes kitelepítésére vonatkozó tervről is, amelyre a jugoszláv-szovjet szakítás miatt sohasem került sor. A kül- és belpolitikai okokat is szem előtt tartva, Sajti Enikő a jugoszláviai magyarság sorsfordulójának 1945 tavaszát tartja, amikorra a kül- és belpolitikai körülmények oda hatottak, hogy „a kollektív bűnös, fasiszta magyar nemzetiség" iránti megtorlások helyett olyan körülmények megteremtésének az imperatívusza került előtérbe, amellyel azt szerették volna elérni, hogy a magyarok „jobban harcoljanak az új Jugoszláviáért, mint harcoltak a reakciós Magyarországért". Ezzel pedig - a szerző szerint - megnyitották az akkor még 500 ezres jugoszláviai magyar kisebbség új államba való beilleszkedésének folyamatát. Ebben a kontextusban ad hangot Sajti Enikő azon véleményének, mely szerint a jugoszláviai magyarság és a „kommunista-szocialista" hatalom közötti konszenzus alapjába nemcsak a rendszerrel való azonosulás, hanem a megtorlásokról való hallgatás is beletartozott. Igazodási kényszer címen foglalkozik Sajti Enikő azokkal a „külpolitikai momentumokkal, amelyek a több mint félmilliós délvidéki magyarságot, amely akaratán kívül került kisebbségi sorsba, 1918 és 1947 között nemcsak kényszerközösségben élt, hanem életének alakulása kényszerpályán mozgónak értékelhető". A szerző lényegesnek tartja ennek a kényszerpályának a történelmi rekonstrukcióját, különös tekintettel a kisebbségi önszerveződésre, annak lehetőségeire, korlátáira és az adott körülményekből kihozható kisebbségi stratégiák ismertetését. Nézete szerint az első impériumváltástól eltérően, 1944 és 1947 között erőszakosabb és sokkszerűbb hatások érték, minek folytán eltűnt „régi, hagyományos szellemi és gazdasági középosztálya, amely megnövelte a hatalommal szembeni kiszolgáltatottságát, amelyben a nemzetközi kisebbségvédelmi mechanizmusok hiányában teljesen védetten volt". Ebben a kontextusban taglalja a szerző az anyaország, Magyarország külpolitikai mozgásterét is, amelyre a belpolitikában uralkodó „diszharmónia" is különös hatást gyakorolt. Ebben látja annak okát is, hogy „Jugoszláviával szemben a szocialista Magyarország nem lépett fel semmilyen határkiigazítási igénnyel", mert Csuka János elemzései nyomán az a benyomás uralkodott el, hogy a jugoszláviai magyarok helyzete „igen örvendetesen alakul". A magyar külpolitika mozgásterét is erősen korlátozottnak ítélte meg, melyre elsősorban újvidéki események hatottak. Véleménye szerint jelentőséggel bírt az is, hogy az új jugoszláv hatalom a kisebbségi kérdést „kizárólag belső ügyként" kezelte, s ahhoz nem kérte ki a szóban forgó kisebbség véleményét sem. A magyar hivatalos külpolitikának igen rövid ideig volt alkalma arra, hogy kihathasson a jugoszláviai magyar kisebbség sorsára, amely 1945 júliusától, a Vajdasági Magyar Kultúr Szövetség megalakulásától, felfelé ívelő irányban haladt. Csak a pedagógushiány tűnhetett az új hatalom számára megoldhatatlan problémának. A szerző a jugoszláviai magyarság kisebbségi életének ezt a korszakát „az ideológiai hipnózisban" élésnek ítélte meg, amelyben a kisebbség stratégiai lehetőségeit a keleti és nyugati konfrontáció eredményezte „kemény keretek" közöttinek találta, amelyben a délvidéki magyarság törekvései „anyaországi támogatás" híján a belpolitikai színtérre szorultak. A vajdasági magyarság történetének ebben a fázisában az „elcsatoltak első nemzedékének" már, szerinte, nem jutott szerep. 111
