Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 5. szám - A 90 ÉVES TÓTH ISTVÁN KÖSZÖNTÉSE - Tóth Tünde: Pillanatszótár: Csendes Toll élete, avagy A-Z örökké valóság

telítve az intimitást, családi és házaséletet érintő játékos, könnyed hangvételű anekdotákat (kutya- mennyország, fák, ébredés, ima, vasút), de a visszatérően reflektált személyes gyász veszteségérzetével átitatott szócikkeket (temetés, nélküle) is.

Az utóbbiakból következő, egyetemessé táguló hiány feltöltésének növekvő igényét újabb tényező beszivárgása, majd eluralkodása mérsékli. ANaptemplom villanyfényben versfestményei (Kántás Balázs szavával) jóval elrugaszkodottabb szereplíra (Quasimodo-díjas) gyümölcsei, azonban a különböző művészeti ágak egymásba fonódásának megírhatósága szempontjából hasonlóságot mutat a kötet Csendes Toll életével, itt a zene válik kitüntetett ihletőerővé (értékítélet, monománia, kívülrőlbelülről). Ebből az aspektusból teljesedik ki a CsT monogram sugalmazott másik (de nem másodlagos) feloldásának - Cseh Tamás - jelentősége, tömörítve a komplex alteregó szűrőjén keresztül feltárulkozó világnézet hármas egységét.

A visszatérő zenei utalások, jegyzetek jelentősége a záróakkordban csúcsosodik ki. Konklúziója szerint egyedül a zene nem hagyja magára az embert (legalábbis úgy tűnik), hiszen még mindig van benne valami isteni. „A gondolat és a tünemények között elterülő birodalom. Mint egy megfoghatatlan közvetítő közeg, szellem és anyag közt lebeg testetlenül, mindkettőhöz kötődve, mégis különbözve azoktól. Szellem, de szellemként kötődik az idő mérhetőségéhez. Anyag, ám anyagként nélkülözi a teret" - írja Heine a zenéről, de szavai nemcsak a Jász-féle zenefelfogáshoz, hanem a kötet gondolatiságához is közelebb visznek, hiszen a látott és észlelt, értett közti viszony válik hangsúlyozottá. Az összekötő szövegek nélküli előhívószavak - olvasónként árnyalatnyi eltéréssel - szokványos asszociációs mezőt hoznak mozgásba, amelyekből a szövegegységek egyenként kilépnek, a meghökkentő kapcsolódási pontokon keresztül feszültséget indukálva a bejegyzések címe és tartalma között (defekt, tragédia, elírás).

Ez a koncepció a Szép Magyar Szótárhoz áll közelebb, a történeti szituáltság-központú, magyar ős-szótárregénnyel, Temesi Ferenc Porával szemben. Podmaniczky Szilárd függetlenül attól, hogy szöveguniverzumában kizárja a szubjektivitás lehetőségét, a szótárbejegyzései köré szerveződő aforizmák, anekdoták, esszék szintúgy az empirikus valóság mindennapi eseményeit veszik alapul. Markáns különbséget az elbeszélő személye jelent. A jellemzően szociográfiai értékű korképek meghatározott vezérfonal híján nehezebben olvashatók egységes elbeszéléssé, mint Jász életképei, amelyek félreértelmezhetetlen összefüggéseit E/3. személyű narráció alkotja meg, jóllehet az elbeszélő érdeklődése Csendes Toll szűk, személyes perspektivikus terére korlátozódik. Az általa rögzített kisvárosi körképmozaikok formálják narratívává a tematikus bejegyzéseket.

Akárhonnan olvasva kirajzolódik Csendes Toll élete, azonban a kötet mindezen túl az örökkévalóság számbavételének alfabetikus rendezőelvét is ígéri. Szerencsés megoldás a különírásból adódó kétértelműség; a narrátor (visszacsatolva a Xantusiánához) csakugyan mindvégig mítoszképzés nélkül, két lábbal áll a földön, nagyszabású romantikus utazás helyén kertgondozás, osztálytalálkozó vagy télicipő-vásárlás áll, a regényes tájat, élettörténetet a családapa és költő megélhetése, műhelynaplója váltja, kisvárosi miliőben (antiglobalizmus, átjön, dolgozni). A kimerevített hétköznapi pillanatok képletes, ugyanakkor kontemplativ megközelítési módjai (költözködés, gazolás) gyakorta szentenciózus, meditativ atmoszférát teremtenek, közelítve a napló műfajához.

A tárgyiasított önfeltárulkozás mégsem jelent énközpontúságot, a megfigyelt és a megfigyelő összhangban működtetett pozíciója szinte kivétel nélkül zárt, speciális léthelyzetet ír le, átfogó gondolatrendszert ábrázol. Vagyis kontextus nélkül külön-külön, de a struktúra részeként is ért(elmez)hetőek a műfaji tekintetben széles spektrumot átfogó szócikkek, amelyek a többoldalas esszéktől az egysoros aforizmaszerű (cél) bejegyzésekig terjednek. Ritkább esetben fordulnak elő köztük tényleges szómagyarázatok, ezek többnyire a tárca és esszé mezsgyéjén mozognak. Az egyénileg képzett szavakhoz azonban nem minden esetben társítható egyénileg képzett fogalom is (VasLaci, versírásbahaltbele), pedig kiemelkedően szellemes cikkeket is eredményez a megoldás; a bakelitidőt például az évek újrajátszásának metaforájaként határozza meg.

A megnyerő, de nem eltúlzottan szentimentális vallomásosság (gumipók, NagyFolyó, gyász) jellemzően tömör, tárgyilagos nyelvi dísztelenséggel szólal meg, ritkább esetben az egyes szöveghelyeket - korábbi prózaverseit beidéző - lírai árnyalatok szövik át (idői). A nyelvhasználati kísérletezésben kétségkívül a legizgalmasabb és legőszintébb határátlépés, ha mindaz, ami történt, úgy mondható el, ahogy volt, legalábbis ahhoz nagyon közelien (pont).

A kezdetben jelzett lezárás igénye („Ma eltűnt, útra vált valami belőlem.") mégis beteljesítetlen marad. A szövegben nem távolodik el egymástól az elbeszélő és alteregója, hanem továbbörökitik az egymásra rakódó tapasztalatok jelen idejű halmazát, de választ adva a címből következő kérdésre: mi más is lehetne az örökkévalóság, ha nem egyes pillanatok végtelenített sorozata?

102