Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 5. szám - A 90 ÉVES TÓTH ISTVÁN KÖSZÖNTÉSE - Rigó Róbert: „Ilyen az élet” – Tóth István fotóművész nézőpontjából
kérdezte, hogy hol vannak a díjaim. Erre kibontottam a ládát, és egy széles asztalra kiraktam vagy százat, amire ő azt mondta, hogy ne rakjak ki többet, ez csodálatos.- Ez a szakmai féltékenység csak a fotósokat jellemezte? Ha jól tudom, Kecskeméten és Cegléden büszkék voltak a te elismerésedre, sikereidre.- Ez az irigység csak a fotós szakmát jellemezte, kimondottan. Tudták, hogy ki vagyok, milyen eredményeim vannak, mégis agyonhallgattak. Magyarországon nem kaptam díjakat ekkoriban. New Yorkban kaptam meg az Évszázad Kiváló Fotóművésze díjat, amit a The Photographic Society of New York hozott létre, és ezt először nekem ítélték oda. Ez egy új alapítvány volt, kaptam tőlük egy levelet, amelyben jelezték, hosszú csatározás után végre sikerült ezt az alapítványt megszavaztatni, és jelezték, hogy engem is felterjesztettek a díjra. Nekem még levelezőpartnerem se, senkim se volt New Yorkban. Tehát ez is azt mutatja, hogy a nemzetközi fotós világ már mennyire ismert engem akkoriban. Ezt is be kellett a szövetséghez jelenteni, amit ők továbbítottak a minisztériumba. A minisztérium engedélye kellett ahhoz, hogy átvehessem ezt a kitüntetést. Tervezett utazásom előtt három nappal még nem volt meg az engedélyem.- Ez 1980-ban volt, ugye?- Akkor, igen. Már megvolt a repülőjegyem is, de engedélyem nem volt. Végül az utazás előtti napon megjött az engedély, így kimehettem átvenni a díjat. Később itthon is kaptam már különféle díjakat, jött az Érdemes Művész cím 1986-ban, akkor az eredményeimet már nem lehetett elhallgatni. Indiában a fotográfia feltalálásának 150. évfordulója alkalmából világkonferenciát rendeztek. Európából egyedül Tóth Istvánt hívták meg erre, az elnöki asztalnál ültem, és én adtam át a kitüntetéseket. Csak jelképesen mondom, hogy a nemzetközi fotós világ engem nagyon elismert, míg idehaza, Magyarországon kevésbé fogadtak el. Egyszer a Fotó című lapban írtak egy nagy cikket Megállt az idő? címmel. Ebben kritizáltak és elmarasztalóan szóltak a képeimről, mert én a klasszikus művészet útján jártam, én nem fényképeztem drótgubancot meg rothadt fagyökereket. Az én elsődleges feladatom a klasszikus művészet elvei alapján készült kép és az emberábrázolás volt. Ezen írás után zavarba jöttem és elbizonytalanodtam. Azon gondolkodtam, hogy valamit változtatnom kell. A következő héten Brüsszelben aranyérmet nyert az a képem, amit kritizáltak. Ekkor megvigasztalódtam és elhatároztam, hogy nem törődöm ezekkel a kritikákkal, csinálom tovább a dolgomat úgy, ahogy eddig. Ezt a mai napig is így teszem. Sőt elmondhatom azt is, hogy van egy tanítványom, egy nagykőrösi fiatalember, akit Papp Eleknek hívnak.- O optikus, ha jól tudom.- Optikus, igen. Szemvizsgálaton voltam nála, és a falon néhány fényképet láttam. Látszott rajtuk, hogy nem átlagos amatőr képek. Mégis jeleztem neki a látható hibákat. Akkor Elek megkért, hogy segítsek neki. Elmondtam, hogy nézd Elek, több kitaposott út van, ami a sikerhez vezet. Ki kell választanod, hogy te melyik utat akarod járni. Elmondtam neki, hogy én hogyan dolgozom, és miben tudok segítséget nyújtani. Erre ő kijelentette, hogy ezt az utat akarja járni. Nagyon örülök annak, hogy Elek így döntött. Kimondottan Tóth István-stílusban dolgozik, és én segítem őt ebben. A szép nemzetközi sikerek bizonyítják, hogy jó utat választott. Hangsúlyozom neked, hogy én igazából fényírok. A fénnyel mindig azt világítom meg, ami a legfontosabb a képen. Mert egy kép esetében, mindig az a törvény, hogy a legfehérebb felületet látod meg először, aztán a többit. Tehát a fehér a domináns, ezért arra teszem a fényt, arra amit meg szeretnék mutatni neked. A fényírás az én művészetemben meghatározó. Örülök, hogy Elek barátom átvette ezt a stílust, és nem hal ki énvelem, hanem van egy ember, aki továbbviszi ezt a stílust. Ennek nagyon örülök. 58
